„Nem tarthatod meg a fiam nevét a válás után!” – Anyósom kiabálása mindent megváltoztatott

– Nem tarthatod meg a fiam nevét a válás után! – csattant fel Éva néni hangja, ahogy becsapta maga mögött a konyhaajtót. A kezem remegett, ahogy a bögrét szorongattam, és próbáltam nem sírni. A fiam, Marci, éppen az udvaron játszott, mit sem sejtve arról, hogy az élete egyetlen pillanat alatt darabokra hullhat.

– Éva néni, kérem… – próbáltam halkan, de ő már lendületben volt.

– Nem érdekel, hogy mit gondolsz! Az én fiam nevét csak az viselheti, aki méltó rá! Te már nem vagy a családunk tagja! – szinte köpte a szavakat. A szívem összeszorult. Tizenhárom év házasság után most először éreztem magam ennyire kicsinek és védtelennek.

A férjem, Gábor, már hónapok óta máshol lakott. A válásunk csendben zajlott, legalábbis eddig. Nem voltak nagy veszekedések, csak a lassú eltávolodás, a mindennapok apró sérülései. De most, hogy minden hivatalossá vált, Éva néni úgy érezte, jogában áll beleszólni abba is, hogy ki vagyok én.

– Marci az én unokám! – folytatta. – Nem akarom, hogy összekeverjék veled! Ha megtartod a nevünket, mindenki azt hiszi majd, hogy még mindig hozzánk tartozol!

– Dehát Marci is ezt a nevet viseli… – suttogtam.

– Az más! Ő vér szerint tartozik hozzánk! Te csak… te csak…

Nem tudta befejezni. Láttam rajta, hogy ő is szenved. Talán jobban fájt neki ez az egész, mint nekem. De akkor is igazságtalannak éreztem.

Aznap este sokáig ültem a sötétben. A telefonomon nézegettem a régi képeket: Marci első lépései, közös karácsonyok, balatoni nyarak. Mindegyiken ott voltam: Kovács Anna, Gábor felesége. Most pedig azt várják tőlem, hogy újra Simon Anna legyek? Mintha az elmúlt tizenhárom év semmit sem számítana?

Másnap reggel Marci kérdezett rá először:

– Anya, miért sírtál tegnap?

Nem tudtam mit mondani. Hogy magyarázzam el egy kilencéves gyereknek, hogy a felnőttek világa néha kegyetlenebb, mint bármilyen rémálom?

Aztán jött az ügyvédem telefonja:

– Anna, hivatalosan is kérvényezheted a név megtartását. De készülj fel rá, hogy ez konfliktusokat szülhet.

Konfliktusokat? Mintha eddig nem lett volna elég…

A következő hetekben mindenki beleszólt: barátnők, kollégák, még a szomszéd Marika néni is.

– Én biztos visszavenném a lánykori nevemet – mondta egy este Judit barátnőm. – Új élet, új név!

– De hát Marci miatt… – kezdtem.

– Ugyan már! A gyerekek gyorsan megszokják az ilyesmit.

De én nem tudtam elengedni. Minden hivatalos papíromon ott volt: Kovács Anna. Az orvosi rendelőben így szólítottak be. Az iskolában így ismerték Marcit is: „Kovács Marci anyukája”. Ha visszavenném a lánykori nevemet, mintha eltűnnék mellőle.

Aztán egy nap Gábor is felhívott.

– Anyám túlreagálja – mondta fáradtan. – Nekem mindegy, milyen nevet viselsz. Csak Marci legyen rendben.

– De mi lesz velem? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom… – sóhajtott. – Ezt neked kell eldöntened.

Aznap este leültem Marcival beszélgetni.

– Marci, mit szólnál hozzá, ha anya újra Simon lenne?

A kisfiú arca elkomorult.

– Akkor már nem lennél az anyukám?

– Dehogynem! Mindig az anyukád maradok!

– Akkor jó… de én szeretem, hogy ugyanaz a nevünk.

Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem: nem adom fel könnyen. Nem csak egy névről volt szó. Hanem arról az identitásról, amit tizenhárom év alatt felépítettem magamnak. Arról az összetartozásról, amit Marci jelentett nekem.

A következő családi ebédnél Éva néni újra szóba hozta:

– Anna, gondolkoztál már azon, amit mondtam?

Felálltam az asztaltól.

– Igen. És úgy döntöttem, megtartom a nevet. Marci miatt. És mert ez vagyok én.

Éva néni arca elvörösödött.

– Ez tiszteletlenség!

– Lehet… de nekem ez fontos. És remélem, egyszer megérted majd.

Csend lett. Mindenki rám nézett. A levegő szinte vibrált a feszültségtől.

Azóta eltelt fél év. Még mindig Kovács Anna vagyok. Néha érzem Éva néni tekintetében a haragot és a csalódottságot. De amikor Marcira nézek, tudom: jól döntöttem.

Vajon tényleg csak egy névről van szó? Vagy valami sokkal mélyebbről? Ti mit tennétek a helyemben?