Nem olyan herceg, amilyennek hittem – Egy magyar lány csalódásának és újjászületésének története

– Miért nem veszed már fel a telefont, Lilla? – kérdezte anyám türelmetlenül, miközben a konyhában állt, kezében a vizes pohárral. A mobilom újra rezgett az asztalon, rajta a név: Gergő. A szívem összeszorult. Nem akartam beszélni vele. Nem akartam hallani a hangját, ami egyszerre volt ismerős és idegen.

Aznap reggel még azt hittem, minden rendben van. Gergővel együtt mentünk az egyetemre, kézen fogva sétáltunk végig a Bartók Béla úton, és úgy éreztem, mintha mindenki minket nézne. Ő volt az a fiú, akit minden lány irigyelt: magas, barna hajú, mindig mosolygott, és úgy tűnt, mintha csak nekem élne. De aznap délután minden megváltozott.

A barátnőm, Dóri hívott fel sírva. – Lilla, láttam Gergőt a Móriczon… nem volt egyedül. Egy szőke lánnyal volt, és… – elcsuklott a hangja. – Megcsókolta.

A világ megállt körülöttem. A szobám falai hirtelen szűknek tűntek, a levegő nehéz lett. Anyám bejött hozzám, leült mellém az ágyra, és csak annyit mondott: – Tudom, hogy fáj. De hidd el, egyszer majd hálás leszel ezért a csalódásért.

Nem hittem neki. Napokig csak feküdtem az ágyban, nem ettem, nem beszéltem senkivel. Gergő újra és újra hívott, üzeneteket írt: „Sajnálom”, „Nem úgy volt”, „Csak te számítasz.” De én már nem tudtam hinni neki.

Aztán egy este anyám leült mellém vacsorázni. – Lilla, emlékszel arra, amikor kicsi voltál és leestél a bicikliről? Akkor is azt hitted, hogy soha többé nem fogsz felülni rá. De végül megtanultad, hogy az esésekből lehet igazán tanulni.

– Ez nem ugyanaz – suttogtam.

– Dehogynem – mosolygott szelíden. – Az életben is elesünk néha. De mindig fel lehet állni.

A következő hetekben lassan visszatértem az életbe. Az egyetemen próbáltam kerülni Gergőt, de persze mindenki róla beszélt. A barátnőim próbáltak vigasztalni, de csak Dóri értette igazán, min megyek keresztül.

Egyik délután a könyvtárban ültem, amikor mellém ült egy fiú. Csendes volt, visszahúzódó – Andrásnak hívták. Nem volt különösebben jóképű, de volt valami megnyugtató a jelenlétében. Először csak tanulni segített nekem statisztikából, aztán egyre többet beszélgettünk. Nem kérdezett Gergőről, nem akart semmit – csak ott volt.

Egy este együtt sétáltunk haza az esőben. András hirtelen megállt a villamosmegállónál.

– Tudod, Lilla… szerintem te sokkal több vagy annál, mint amit most gondolsz magadról.

Először nem értettem. Aztán rájöttem: egész addigi életemben mások elvárásainak akartam megfelelni. Gergő mellett mindig azt éreztem, hogy kevés vagyok – nem elég szép, nem elég okos, nem elég érdekes.

András mellett viszont önmagam lehettem. Nem kellett sminkelnem magam reggelente csak azért, hogy tetszek neki; nem kellett aggódnom azon, hogy mit gondolnak rólam mások.

Anyám is észrevette a változást.

– Visszatért a mosolyod – mondta egyik reggel a konyhában.

– Talán végre kezdem elhinni, hogy megérdemlem a boldogságot – válaszoltam halkan.

A családom mindig ott volt mellettem: apám csendesen megsimogatta a fejemet esténként; öcsém viccelődött velem, hogy végre nem sírok minden nap Gergő miatt.

Egy vasárnap délután András átjött hozzánk ebédre. Anyám főztje illatozott az asztalon: húsleves, rántott hús krumplipürével és uborkasaláta. András zavartan mosolygott, amikor anyám megkérdezte:

– És te szereted a rántott húst?

– Nagyon – felelte András. – De azt hiszem, most inkább Lilláért jöttem.

Nevettünk mindannyian. Akkor éreztem először hosszú idő után azt a melegséget a szívemben, amit gyerekkoromban: amikor minden rendben van.

Gergő néha még ír üzenetet – de már nem fáj olvasni őket. Már nem várom tőle a bocsánatot vagy a magyarázatot.

Most már tudom: az igazi boldogság nem abban rejlik, hogy ki mellett mutatunk jól az Instagramon vagy hányan irigyelnek minket egy kapcsolat miatt. Az igazi boldogság abban van, amikor önmagunk lehetünk valaki mellett – és amikor elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk.

Sokszor gondolkodom azon: ha akkor nem törik össze a szívem Gergő miatt, vajon megtaláltam volna-e valaha ezt az egyszerű boldogságot? Vagy még mindig mások elvárásai szerint próbálnék élni?

Ti mit gondoltok? Megéri kockáztatni a szívünket akkor is, ha tudjuk: néha összetörhetik? Vagy inkább óvjuk magunkat minden áron?