„Nem mondtam el a férjemnek, hogy többet keresek – most egyedül maradtam, és nem tudom, jól tettem-e”

– Miért nem szóltál, Zsuzsa? – kérdezte Gábor, miközben remegő kézzel dobálta a ruháit a bőröndbe. A hangja egyszerre volt dühös és megtört. Az ajtófélfának támaszkodva néztem, ahogy a férjem minden mozdulata egyre távolabb sodor tőlem.

Nem tudtam megszólalni. A torkomban gombóc nőtt, és csak néztem, ahogy a közös életünk darabjai – egy kockás ing, egy szakadt farmer, az a régi sál, amit még az első közös karácsonyunkra vettem neki – mind eltűnnek a bőrönd mélyén.

– Gábor, kérlek… – próbáltam megszólalni, de ő már becsukta a cipzárt.

– Anyámhoz megyek. Ott legalább nem kell titkok között élnem – mondta, és a hangjában ott volt minden csalódottság. Az ajtó csapódása után csak a csend maradt.

Sosem gondoltam volna, hogy egy fizetésemelés ekkora vihart kavarhat. Amikor a főnököm, Katalin behívott az irodájába, és azt mondta: „Zsuzsa, megérdemled ezt az előléptetést”, úgy éreztem, végre elismerik a munkámat. Hazafelé a villamoson mégis csak azon járt az eszem: elmondjam-e Gábornak?

Nem volt könnyű döntés. Gábor mindig is nagyvonalúan élt – ha pénz jött, rögtön elment. Együtt éltünk át olyan hónapokat, amikor az első héten étterembe jártunk, új cipőt vettünk neki, aztán három hétig tésztát ettünk üresen. Az anyósm is ilyen: „Élj a mának, Zsuzsikám!” – mondogatta mindig. De én már belefáradtam ebbe a hullámvasútba.

Aztán jött az emelés. Először csak magamnak vettem egy új kabátot. Aztán félretettem egy kis pénzt – először az életemben volt megtakarításom. Nem akartam Gábort megbántani, de féltem attól, hogy ha megtudja, újra kezdődik minden: egy hétig nagy lábon élünk, aztán megint szorongok a hónap végén.

Egy este azonban lebuktam. Gábor megtalálta a bankszámlakivonatomat.

– Ez mi? – kérdezte, miközben az asztalra csapta a papírt. – Miért van ennyi pénz a számládon?

– Gábor… előléptettek. Többet keresek most már – vallottam be halkan.

– És ezt miért nem mondtad el nekem? – kiabálta. – Mit gondolsz rólam? Hogy elherdálnám?

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott némán.

A következő napokban Gábor egyre zárkózottabb lett. Alig szólt hozzám, kerülte a tekintetemet. Az anyósa is felhívott:

– Zsuzsikám, hogy tehetted ezt meg vele? Egy házasságban nincsenek titkok!

De vajon tényleg így van? Vagy csak én vagyok túl óvatos? A barátnőim szerint jogom volt félretenni magamnak. „Ne hagyd magad kihasználni!” – mondta Éva.

Az egyik este Gábor haza sem jött. Másnap reggel csomagolt. Nem kiabált már, csak szomorúan nézett rám.

– Sajnálom – mondtam halkan.

– Én is – felelte.

Most itt ülök a nappaliban, ahol minden tárgy rá emlékeztet: a közös fotónk a Balatonon, az üres bögréje az asztalon. A pénzem megvan – de Gábor nincs többé mellettem.

Azóta minden este azon gondolkodom: vajon tényleg hibáztam? Lehet-e őszinte egy házasság ott, ahol félelem van? Vagy csak én akartam végre biztonságot teremteni magamnak?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon lehet-e újrakezdeni ott, ahol egyszer már minden összetört?