„Nem lehet így élni anyával” – Egy testvéri kötelék próbája a családi viharban

– Nóri, ne haragudj, de egyszerűen nem bírom tovább anyával! – A húgom, Eszter hangja remegett a telefonban. Az ablak előtt álltam, a pesti eső kopogott az üvegen, és a szívem összeszorult.

– Mi történt már megint? – kérdeztem, bár pontosan tudtam, mire számíthatok.

– Ma is… megint kiabált velem, mert későn értem haza. Azt mondta, hogy semmirekellő vagyok, és hogy bezzeg te… – Eszter hangja elcsuklott. – Mindig csak rólad beszél, hogy te milyen jó voltál, hogy te mennyit segítettél neki. Én nem bírom ezt tovább! Bocsánatot akartam kérni tőled is, amiért néha rád haragszom emiatt…

Leültem a kanapéra, és a tenyerembe temettem az arcom. Gyerekkorom óta én voltam a „jó gyerek”. Hatévesen már tejjel töltöttem a cumisüveget Eszternek, vigyáztam rá, amikor anya dolgozott vagy épp csak magára akart maradni. Apánk korán elment – nem halt meg, csak egyszerűen kisétált az életünkből egy másik nő miatt. Onnantól kezdve minden rám szakadt.

Anya mindig azt mondta: „Nóri, te vagy az én jobb kezem.” Ez egyszerre volt dicséret és teher. Ha Eszter sírt, hozzám fordultak. Ha valami eltört, én takarítottam fel. Ha jó jegyet kaptam, anya büszkén mesélte a szomszédoknak. De ha valami rosszul ment, azt is nekem kellett helyrehozni.

Eszter mindig érzékenyebb volt. Őt jobban megviselte anya hangulatingadozása, a hirtelen kitörő haragok és a hosszú csendek utána. Én próbáltam mindent kisimítani köztük – mint egy békítő diplomata egy soha véget nem érő háborúban.

A gimnáziumban már alig bírtam a terheket. Tanultam, dolgoztam iskolaszünetben egy pékségben, hogy legyen pénzünk ruhára vagy új cipőre Eszternek. Anya egyre fáradtabb lett, egyre többet panaszkodott: „Minek nekem ez az egész? Senki nem segít!” – mondta gyakran, miközben ott álltam mellette.

Egy este Eszter sírva jött be hozzám:
– Nóri, miért kiabál velem mindig anya? Mit csináltam rosszul?

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.

Az egyetemre vidékre mentem – először éreztem szabadságot. De minden hétvégén hazajártam: főztem, takarítottam, segítettem Eszternek tanulni. Anya ilyenkor kicsit kedvesebb volt, de mindig ott lappangott benne valami keserűség.

Most, hogy már mindketten felnőttek vagyunk – én Budapesten dolgozom egy könyvelőirodában, Eszter még egyetemista –, a régi minták újra és újra visszatérnek. Anya most is gyakran hív fel: „Nóri, miért nem jössz gyakrabban? Eszter semmit nem csinál itthon!”

A húgom hívása után órákig csak ültem a sötétben. Vajon mit rontottunk el? Miért nem tudunk normális család lenni? Miért kell mindig valakinek bűnbaknak lennie?

Másnap Eszter átjött hozzám. Két kávé között kibukott belőle:
– Szerinted anya valaha is szeretett minket igazán? Vagy csak elvárt mindent?

Nem tudtam válaszolni. Csak néztem őt – ugyanazt a szomorúságot láttam a szemében, amit gyerekkorunkban is.

– Nóri… félek attól, hogy sosem leszünk boldogok. Hogy mindig csak próbálunk megfelelni valakinek…

Megfogtam a kezét.
– Lehet, hogy most rajtunk múlik minden. Hogy mi hogyan döntünk: folytatjuk-e ezt az örökös megfelelést, vagy végre magunkért élünk.

Eszter bólintott. A könnyei végigfolytak az arcán.

Azóta próbálunk egymásnak támasza lenni – anya mellett és néha helyett is. De minden nap új kihívás: hogyan szeressük azt az anyát, aki annyiszor megbántott minket? Hogyan bocsássunk meg neki – és magunknak is?

Néha azon gondolkodom: vajon hány magyar családban játszódik le ugyanez nap mint nap? Hányan érzik azt, hogy sosem elég jók? És vajon lehet-e ebből kitörni?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig kell kitartani a család mellett – és mikor jön el az idő, hogy végre magunkat válasszuk?”