Nem kívánt lány – Egy család árnyékában felnőni Magyarországon

– Miért nem tudsz olyan lenni, mint a bátyád lett volna? – csattant fel anyám, miközben a vasárnapi ebédet szedte a tányéromra. A kanál koppant a porcelánon, a húsleves illata keveredett a feszültséggel. Tizenhárom éves voltam, és már akkor tudtam: sosem leszek elég jó neki.

A nevem Fruzsina. Egy kisvárosban nőttem fel, ahol mindenki mindent tudott a másikról, és ahol a családi titkokat vastag függönyök mögé rejtették. Az én titkom az volt, hogy nem voltam kívánt gyerek. Anyám, Katalin, mindig is fiút akart. Ezt nem egyszerűen éreztette velem – kimondta. Apám, László, inkább a műhelyében töltötte az idejét, mint velünk. Ha szóltam hozzá, csak bólintott, vagy legfeljebb annyit mondott: „Majd anyáddal beszéld meg.”

Az iskolában sem volt könnyű. A tanárok szerint jó tanuló voltam, de sosem hívtak meg szülői értekezletre. Anyám azt mondta, „minek menjek oda, úgyis csak panaszkodnak rád”. Pedig sosem panaszkodtak. Csak nem voltam az a gyerek, akit ő akart. A szomszéd, Marika néni gyakran mondogatta: „Fruzsina, te olyan szorgalmas vagy, örülhetne neked az anyád!” De anyám csak legyintett.

Tizenhat évesen egyre többször vitatkoztunk. Egyik este, amikor hazaértem a könyvtárból, anyám az ajtóban várt. – Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte gyanakvóan. – Tanultam – feleltem halkan. – Tanulhattál volna itthon is! – csattant fel. – De te mindig csak menekülsz innen! –

Akkor már tudtam, hogy menekülök. Az otthonunkban minden nap egy újabb harc volt. Apám csak a tévét nézte, mintha nem is léteznék. Egyetlen barátom volt, Zsófi, aki néha áthívott magukhoz. Az ő családjánál mindig nevetés volt, meleg vacsora, és Zsófi anyukája megkérdezte tőlem: „Hogy vagy, Fruzsina?” Először furcsa volt, hogy valakit tényleg érdekel.

Az érettségi előtt egy héttel anyám újra nekem esett. – Ha fiú lennél, most nem kellene aggódnom miattad! Egy fiú tudná, mit akar az élettől! – sírta el magát. Akkor először kiabáltam vissza: – Nem én tehetek róla, hogy lány vagyok! Nem én választottam! –

Aznap este nem tudtam aludni. Hallottam, ahogy anyám a konyhában sír, apám pedig csak annyit mondott: „Hagyd már abba, Kati!” De ő nem hagyta abba. Másnap reggel csendben ültünk az asztalnál. A rántotta hideg volt, a kenyér száraz. Anyám rám sem nézett.

Az érettségi után felvettek az egyetemre Budapestre. Amikor megmutattam a levelet anyámnak, csak ennyit mondott: – Persze, el akarsz innen menekülni. Apám vállat vont: – Legalább kevesebb lesz a kiadás.

A költözés napján Zsófi segített csomagolni. Anyám a szobájában maradt, apám a kertben cigarettázott. Amikor elindultam a buszhoz, anyám utánam szólt: – Ne várd, hogy hiányozni fogsz! – Megálltam az ajtóban, de nem fordultam vissza. Zsófi átölelt: – Most már tényleg szabad vagy.

Budapesten minden más volt. Az első hónapok nehezek voltak: egyedül voltam egy kollégiumi szobában, idegenek között. De senki nem mondta meg, hogyan kellene élnem. Senki nem hasonlított egy sosem létező bátyhoz. Az egyetemen barátokat szereztem, és először éreztem azt, hogy valaki elfogad olyannak, amilyen vagyok.

Anyámmal ritkán beszéltem. Ha felhívtam, csak panaszkodott: „Miért nem jössz haza? Ki fog segíteni nekünk öregkorunkban?” De én már nem akartam visszamenni. Apám egyszer felhívott, hogy meghalt a nagymamám. A temetésen anyám rám sem nézett. A rokonok suttogtak: „Ez az a lány, aki elment.”

Az évek teltek. Lediplomáztam, munkát kaptam egy könyvkiadónál. Zsófi is Budapestre költözött, együtt béreltünk lakást. Néha még álmodtam arról a kisvárosi házról, ahol sosem voltam igazán otthon.

Egy nap anyám felhívott: – Apád beteg lett. Nem tudom, mit csináljak. – A hangja megtört volt. Hazamentem. Apám az ágyban feküdt, soványan, sápadtan. Anyám ott ült mellette, és amikor meglátott, csak ennyit mondott: – Most már mindegy. – Apám rám nézett: – Sajnálom, hogy nem voltam jobb apa. – Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és fogtam a kezét.

Apám halála után anyám egyedül maradt. Próbált közeledni hozzám, de bennem már túl sok seb volt. Néha felhívott, hogy elmesélje, mit főzött, vagy hogy milyen volt a piac. Én udvariasan válaszoltam, de sosem tudtam elfelejteni a gyerekkorom magányát.

Most harmincéves vagyok. Van munkám, barátaim, de a családom árnyéka mindig velem marad. Néha elgondolkodom: lehet-e valaha igazán megbocsátani annak, aki sosem akart igazán? Vagy örökre hordozzuk magunkban a múlt sebeit?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen gyerekkort? Vagy jobb végleg elengedni mindent?