Nem hívtam meg anyámat az esküvőmre – Az igazság, ami mindannyiunkat szétzilált

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszed, Ildikó! – kiabálta rám az édesanyám a telefonban, miközben a konyhaasztalnál ültem, remegő kézzel szorítva a bögrét. A kávé már rég kihűlt, de én csak bámultam a semmibe, próbálva összeszedni a gondolataimat.

Az esküvőm előtti héten történt mindez. Azt hittem, hogy a legnagyobb gondom az lesz, hogy milyen virágot válasszak a csokromba, vagy hogy vajon a nagybátyám megint túl sokat iszik-e majd a lagzin. Ehelyett ott ültem 32 évesen, és azon gondolkodtam, hogy vajon örökre tönkreteszem-e a családomat egyetlen döntéssel.

Gyerekkoromban sosem volt egyszerű az életünk. Apám és anyám hamar elváltak, én pedig hol egyikükhöz, hol másikukhoz kerültem. Apám újra megnősült, így jött be az életembe Márta, a mostohaanyám. Sokan mondják, hogy a mostohák gonoszak – nálunk ez nem volt igaz, de sosem tudtam igazán közel kerülni hozzá. Mindig úgy éreztem, csak egy vendég vagyok az ő otthonában. Anyám pedig… nos, ő is új életet kezdett, és én valahogy mindig útban voltam mindkettőjüknek.

A gimnáziumban már inkább a barátaimhoz menekültem. Aztán jött az egyetem Szegeden, ahol végre azt hittem, megtaláltam önmagam. Ott ismertem meg Gábort is, aki később a vőlegényem lett. Ő volt az első ember az életemben, aki tényleg figyelt rám – nem csak hallgatott, hanem értett is.

Amikor Gábor megkérte a kezemet, mindenki boldog volt – legalábbis ezt mutatták kifelé. Anyám rögtön elkezdte szervezni a saját elképzelései szerint az esküvőt: „Ildikó, neked hófehér ruhát kell viselned! És persze nálunk lesz a vacsora!” – mondta lelkesen. De én már akkor éreztem: ez nem rólam szól.

Aztán jött az a bizonyos vasárnap délután. Anyám ismét felhívott, és percekig csak sorolta, mit hogyan kellene csinálnom. „Nem akarom, hogy Márta ott legyen! Az én lányom vagy!” – mondta ki végül azt, amit mindig is gondolt. Ekkor szakadt el bennem valami.

– Anya, ez az én esküvőm! Nem akarok harcot látni az asztalok között! Nem akarok választani kettőtök között! – kiáltottam vissza könnyekkel a szememben.

– Akkor ne hívj meg engem sem! – vágta rá sértetten.

Csend lett. A vonal másik végén hallottam a lélegzetét. Éreztem, hogy most dől el minden.

Aznap este órákig ültem Gábor mellett a kanapén. Elmondtam neki mindent: hogy mindig is úgy éreztem, egyik szülőm sem fogadott el igazán; hogy Márta sosem volt ellenségem, de sosem lett igazi anyám sem; hogy anyám minden döntése mögött ott volt az elvárás és a sértettség.

– Mit akarsz igazán? – kérdezte Gábor halkan.

– Egy napot magamnak. Egy napot, amikor nem kell választanom senki között. Egy napot, amikor csak boldog lehetek.

Másnap reggel felhívtam anyámat.

– Anya… nem szeretném, ha ott lennél az esküvőmön.

Először azt hitte, viccelek. Aztán jöttek a vádak: „Hálátlan vagy! Megbánod még!” Végül csak sírt. Én is sírtam.

A család többi tagja sem értette. Apám csak annyit mondott: „Ildikó, ez túl kemény döntés.” A nagymamám napokig nem szólt hozzám. Mindenki azt kérdezte: „Miért? Hogy tehetted ezt?”

Az esküvő napján mégis felszabadultnak éreztem magam. Ott voltak azok az emberek, akik tényleg szerettek engem – Gábor családja, néhány barátom és apám is végül eljött. Márta csendben ült hátul, nem akart feltűnést kelteni.

A vacsora alatt egy pillanatra elcsendesedett minden. Felnéztem az ablakon át a csillagos égre és arra gondoltam: vajon tényleg önző voltam? Vagy végre kiálltam magamért?

Azóta eltelt néhány hónap. Anyámmal alig beszélünk. A család még mindig nem érti teljesen a döntésemet. De én először érzem azt, hogy nem másoknak éltem meg ezt a napot.

Vajon lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben önmagunkat is tiszteljük? Vagy örökre bűntudatot kell cipelnünk azért, mert egyszer végre magunkat választottuk?