Nem hívtak meg a fiam esküvőjére, de támaszként mégis számítanak rám – Egy anya fájdalmas vallomása

– Anya, kérlek, ne csinálj ebből nagy ügyet! – Márk hangja remegett a telefonban, de én csak némán ültem a konyhaasztalnál, ujjaimmal a bögre fülét szorongatva. A kávém már rég kihűlt. Aznap reggel tudtam meg, hogy a fiam, az egyetlen gyermekem, titokban megnősült. Nem voltam ott. Nem hívtak meg.

A hír egy sms-ben érkezett: „Anya, holnap elveszem Petrát. Ne haragudj, de csak szűk körben lesz.” Először azt hittem, rosszul olvasom. Aztán jött a csend, majd a düh. Hogy tehette ezt velem? Hogy lehet az, hogy az anyja vagyok, de mégsem vagyok elég fontos ahhoz, hogy ott legyek élete egyik legnagyobb pillanatán?

A családunk sosem volt tökéletes. Márk apja, Gábor, évekkel ezelőtt elhagyott minket egy másik nő miatt. Egyedül neveltem fel a fiamat. Mindenemet neki adtam: időt, szeretetet, támogatást. Amikor beteg volt, én virrasztottam mellette. Amikor először szerelmes lett, én vigasztaltam, amikor összetörték a szívét. Most pedig itt ülök egyedül, és próbálom megérteni, hol rontottam el.

A telefon újra megcsörrent. Ezúttal Petra anyja volt az: – Zsuzsa, tudnál segíteni a lakás berendezésében? Márk mondta, hogy te értesz ezekhez a dolgokhoz…

Elakadt a lélegzetem. Nem hívtak meg az esküvőre, de amikor segítség kell, akkor rögtön eszükbe jutok? – Persze – válaszoltam gépiesen. – Mikor lenne jó?

Letettem a telefont és sírni kezdtem. Nem tudtam eldönteni, hogy dühös vagyok-e vagy csak végtelenül szomorú. Az egész életemet Márk köré építettem. Most pedig úgy érzem magam, mint egy bútordarab: akkor kell, ha hasznos vagyok.

A következő héten átmentem hozzájuk. Petra hidegen fogadott: – Kérlek, ne szólj bele mindenbe! – mondta már az ajtóban. Márk zavartan kerülte a tekintetem.

– Csak segíteni szeretnék – suttogtam.

– Tudom, anya – felelte halkan –, de most már Petra dönt mindenben.

Az új lakásukban minden idegen volt számomra: az illatok, a tárgyak, még Márk is másként viselkedett. Mintha valaki más fia lenne. Próbáltam hasznos lenni: felraktam a függönyt, összeszereltem egy polcot. Petra anyja közben folyamatosan kritizált: – Ezt nem így szokták csinálni…

Hazafelé menet sírtam az autóban. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Márkkal ketten voltunk karácsonykor. A közös sütések, a nevetések. Most pedig úgy érzem magam, mintha kitöröltek volna az életéből.

Aztán jött az első nagy vita köztük. Egy este Márk felhívott: – Anya, tudnál kölcsönadni egy kis pénzt? Most nehéz helyzetben vagyunk…

Először nemet akartam mondani. De aztán meghallottam a hangjában azt a régi gyermeki kétségbeesést. Átutaltam nekik mindent, amit félretettem.

Petra sosem köszönte meg. Sőt, legközelebb már természetesnek vette: – Zsuzsa néni, tudna vigyázni majd az unokára is? Nekem vissza kell mennem dolgozni…

Az unokám! A kis Lili születésekor sem hívtak be a kórházba. Csak egy fotót küldtek messengeren: „Megszületett.” Amikor először láttam Lilivel videón keresztül beszélgetni, sírtam örömömben és fájdalmamban egyszerre.

Egy nap aztán összeszedtem minden bátorságomat és leültem Márkkal beszélgetni.

– Fiam – kezdtem –, mondd el őszintén: mit rontottam el? Miért nem lehetek része az életednek úgy igazán?

Márk sokáig hallgatott. Végül csak ennyit mondott:
– Anya… Petra szerint túl rámenős vagy. Fél attól, hogy beleszólsz mindenbe.

– És te? Te mit gondolsz?

– Én… én csak békét akarok.

Akkor értettem meg: nem én vagyok az ellenségük, de nem is vagyok már fontos szereplő az életükben. Csak egy háttérfigura lettem, akire akkor van szükség, ha baj van.

Azóta próbálom megtalálni önmagamat újra. Eljárok sétálni a Duna-partra, néha találkozom régi barátnőkkel. De minden este ugyanazt kérdezem magamtól:

Miért van az, hogy amikor öröm van, nem kellek senkinek – de amikor baj van, rögtön rám gondolnak? Vajon hányan érzik még ezt így Magyarországon? Várom a ti történeteiteket is…