Nem hagyom, hogy anyám rémálommá tegye az életem: Egyedül is képes vagyok mindenre!
– Nem fogok segíteni, Zsófi. Te döntöttél így, most viseld a következményeit! – Anyám hangja keményen csattant a telefonban, mintha egy ajtót csapott volna rám. A konyhaasztalnál ültem, előttem a hideg kávé, a háttérben a kislányom, Lili sírása hallatszott. A szívem összeszorult, de nem engedhettem meg magamnak, hogy most sírjak.
– Anya, csak egy délutánra kértelek! – próbáltam újra, de már tudtam, hogy hiába. – Lili beteg, nekem meg dolgoznom kellene…
– Én is végigcsináltam mindent egyedül, amikor apád elment más nőkhöz! – vágott vissza. – De én nem futottam el! Én kitartottam! Te meg…
A vonal megszakadt. Csak a síri csend maradt, meg Lili halk hüppögése. A kezem remegett, ahogy letettem a telefont. Anyám mindig büszke volt arra, hogy mindent elviselt apám mellett: a megaláztatást, a veréseket, a magányt. Azt mondta, ez az igazi női erő. Én viszont nem akartam ilyen életet magamnak – vagy a lányomnak.
A válásom után mindenki elfordult tőlem. A barátnőim közül is sokan azt mondták: „Miért nem próbáltad meg még egyszer? Hiszen Lili miatt…” De én már nem bírtam tovább. Amikor Gábor – a volt férjem – egy este részegen rám ordított, és Lili rémülten bújt hozzám, eldöntöttem: elég volt.
Azóta minden nap harc. Harc az idővel, a pénzzel, az előítéletekkel – és legfőképp anyámmal. Ő azt hiszi, hogy csak dacból váltam el, hogy gyenge vagyok. Pedig minden este úgy fekszem le, hogy fogalmam sincs, másnap miből veszek kenyeret vagy ki vigyáz majd Lilire, ha dolgoznom kell.
Egyik este Lili láza felszökött. Kétségbeesetten hívtam anyámat.
– Anya, kérlek…
– Nem! – vágott közbe. – Ha egyszer elváltál, most már oldd meg egyedül! Én nem fogom helyetted felnevelni a gyerekedet!
Letettem. Lili izzadt homlokát simogattam, miközben a mentőt hívtam. Az ügyeleten ülve néztem a kislányomat: milyen törékeny, mennyire rám van utalva. Akkor értettem meg igazán: nincs más választásom, csak magamra számíthatok.
Másnap reggel Lili jobban lett. Elvittem oviba, majd rohantam dolgozni egy kis pékségbe. A főnököm, Marika néni kedves volt velem.
– Zsófikám, ha baj van Lilivel, szólj nyugodtan! Nekem is voltak nehéz éveim…
Elmosolyodtam. Jólesett a törődés. De anyám szavai még mindig ott visszhangoztak bennem: „Én mindent kibírtam apád mellett!”
Gyerekkoromban sokszor hallottam éjszaka veszekedést. Apám részeg volt, anyám sírt. Reggelre mindenki úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Anyám sosem beszélt róla – csak azt ismételgette: „A családot össze kell tartani.”
Most én vagyok az „önző”, aki szétverte a családot. Pedig csak boldog akartam lenni – és boldogságot adni Lilinek.
Egyik este váratlanul becsöngetett hozzánk anyám. Fáradt voltam, de beengedtem.
– Csak megnéztem volna Lilike hogy van – mondta halkan.
– Jól van – feleltem ridegen.
Leült az asztalhoz. Sokáig hallgatott.
– Tudod… – kezdte végül –, apád mellett… sosem volt könnyű. De azt hittem, ha mindent kibírok, majd jobb lesz…
– És jobb lett? – kérdeztem halkan.
Anyám szeme megtelt könnyel.
– Nem tudom… Talán csak féltem egyedül maradni.
Csend lett köztünk. Akkor először láttam benne az embert – nem csak az anyát vagy a bírót.
– Anya… Én nem akarok úgy élni, mint te – mondtam ki végül. – Nem akarom, hogy Lili azt lássa: mindent el kell tűrni egy férfitől.
Anyám bólintott.
– Lehet… talán igazad van… De én már nem tudok más lenni.
Aznap este együtt altattuk el Lilit. Anyám csendben simogatta az unokája haját.
Azóta sem lettünk barátok. Néha segít, néha újra kemény szavakat mond. De már értem őt – és talán ő is engem.
Sokszor gondolkodom: vajon én is ilyen leszek majd Lilivel? Vajon képes leszek elengedni a múltat és nem ráerőltetni az én félelmeimet? Vagy örökké harcolni fogok vele is?
Ti mit gondoltok? Lehet egy anya-lánya kapcsolatot újraépíteni ennyi fájdalom után? Vagy vannak sebek, amik örökre megmaradnak?