„Nem ezt akartam, de most már nincs visszaút” – Egy váratlan gyermekáldás mindent felforgatott az életünkben

– Nem bírom tovább, Gábor! – kiáltottam rá a férjemre, miközben a konyhapulton remegő kézzel próbáltam elmosogatni a reggeli edényeket. A háttérben a kétéves kislányunk, Lili hisztizett, mert nem kapott több kakaót, a hatéves fiunk, Marci pedig a szobájában csapkodta az ajtót. A harmadik gyerek, Bence, alig három hónapos, éppen akkor kezdett el sírni a kiságyában.

Gábor fáradtan nézett rám, szeme alatt sötét karikák. – Én sem bírom, Zsófi. De mit csináljunk? Nem lehet visszatekerni az időt.

Azt hiszem, ekkor tört el bennem valami. Mindig is úgy gondoltam magamra, mint erős nőre. Két gyerek mellett is dolgoztam részmunkaidőben egy könyvelőirodában, esténként főztem, tanultam velük, és még Gáborral is próbáltam időt tölteni. De amikor tavaly ősszel megtudtam, hogy újra terhes vagyok, mintha valaki kirántotta volna alólam a talajt.

Nem terveztük Bencét. Sőt, amikor az orvos kimondta, hogy babát várok, először csak sírtam. Gábor is ledöbbent. – Zsófi, ezt most hogy fogjuk megoldani? – kérdezte akkor halkan. Nem volt pénzünk nagyobb lakásra, a családjaink vidéken élnek, és már így is minden nap egy túlélőversenynek tűnt.

A terhesség alatt próbáltam magam meggyőzni: menni fog. Hiszen mások is felnevelnek három gyereket! De ahogy megszületett Bence, minden megváltozott. Lili féltékeny lett, Marci visszahúzódott és egyre többet panaszkodott fejfájásra. Gábor túlórázott, hogy több pénzt hozzon haza, de így alig láttuk egymást. Én pedig egyre gyakrabban sírtam titokban a fürdőszobában.

Egyik este Gábor hazaért, és én szó nélkül adtam át neki Bencét. – Egy órája sír – mondtam fásultan. – Nem tudom megnyugtatni.

Ő csak bólintott, de láttam rajta: ő is a végét járja. – Talán kérhetnénk segítséget anyádtól – vetette fel óvatosan.

– Anyámnak fáj a dereka, nem tudja vállalni. A te anyád meg azt mondta múltkor is: „Ti akartátok ezt a sok gyereket.”

Csend lett köztünk. Mindketten tudtuk: magunkra maradtunk.

A barátnőim közül többen is mondták: „Zsófi, örülj neki! Egy baba áldás!” De ők nem látták a mindennapokat. Hogy reggelente úgy kelek fel, mintha egész éjjel futottam volna. Hogy Lili hisztijei miatt már rettegek a bevásárlástól is. Hogy Marci tanító nénije aggódva hív fel: „Zsófi néni, Marci nagyon visszahúzódó lett.”

Egyik nap aztán robbant a bomba. Marci eltűnt az iskolából. A tanító néni hívott: „Nem találjuk Marcit!” Azonnal rohantam az iskolába, közben remegtem az idegességtől. Végül a közeli játszótéren találtam rá, egyedül ült a hintán.

– Miért mentél el? – kérdeztem könnyes szemmel.

– Mert otthon mindig csak Bence van meg Lili – suttogta. – Engem már nem szerettek.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: elveszítem a gyerekeimet. Nem csak magamat adtam fel ebben az egészben, hanem őket is.

Aznap este leültünk Gáborral beszélgetni.

– Ez így nem mehet tovább – mondtam halkan. – Segítség kell.

– De kitől? Nincs pénzünk bébiszitterre…

– Akkor legalább egymást ne veszítsük el! – fakadtam ki. – Legalább beszélgessünk esténként! Legalább ölelj meg néha! Mert különben… különben tényleg vége lesz mindennek.

Gábor rám nézett, és először hónapok óta láttam benne azt az embert, akibe beleszerettem. Megfogta a kezem.

– Sajnálom, Zsófi. Én is félek. Félek attól, hogy rossz apa vagyok… hogy elveszítelek titeket.

Aznap este először sírtunk együtt. Nem oldódott meg minden varázsütésre, de legalább kimondtuk: baj van.

A következő hetekben apró lépésekkel próbáltunk változtatni. Gábor minden szombaton elvitte Marcit focizni. Én esténként mesét olvastam Lilinek, még ha közben Bence sírt is mellettem. Néha elmentünk sétálni mindannyian – persze volt hiszti és veszekedés is bőven.

A legnehezebb mégis az volt elfogadni: nem kell tökéletesnek lennem. Néha hagytam a mosatlant másnapra. Néha rendeltem pizzát vacsorára. És néha csak ültem a kanapén és sírtam – de már nem egyedül.

A családunk még mindig törékeny. Vannak napok, amikor úgy érzem, mindjárt összeroppanok. De már nem szégyellem bevallani: néha túl sok ez az egész.

Talán mások is érzik így? Ti hogy birkóztok meg a mindennapokkal? Vajon lehet még újra boldog egy család ennyi nehézség után?