„Nem erőltettem rá a házasságot vagy az anyaságot – de most magának kell megtalálnia az útját” – Egy anya vallomása a lánya döntéseiről

– Miért kell ennyire sietned, Dóra? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem görcsösen szorította a teásbögrét. A lányom, alig húszévesen, máris az esküvőjét tervezte, és azt mondta, gyereket akar. A szívem egyszerre telt meg félelemmel és tehetetlen dühvel.

– Anya, én tudom, mit akarok! – csattant fel Dóra. – Nem vagyok már gyerek. Szeretem Ádámot, és nem akarok várni. Miért nem tudod elfogadni?

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Még emlékszem, amikor én voltam húszéves, mennyire elveszettnek éreztem magam. Akkoriban mindenki azt mondta: „Majd az idő eldönti.” Most viszont én vagyok az, aki próbálja visszatartani a saját lányát attól, hogy túl hamar felnőtt legyen.

A férjem, Laci, csak hallgatott. Ő mindig is csendes volt, de most mintha még inkább elbújt volna a problémák elől. Csak néha nézett rám jelentőségteljesen, mintha azt mondaná: „Hagyd, hadd tanulja meg a maga kárán.”

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: vajon hol rontottam el? Túl szabad kezet adtam neki? Vagy éppen ellenkezőleg: túl sokat akartam irányítani? Az anyaság sosem volt egyszerű, de most úgy éreztem, mintha minden döntésem visszafelé sült volna el.

Másnap reggel Dóra már korán elment Ádámmal. A ház üres volt és hideg. Megpróbáltam elfoglalni magam: mosogattam, port töröltem, de minden tárgyban az ő gyerekkori emlékei köszöntek vissza. A régi plüssmacija a polcon, a fényképek az első iskolanapról… Hogy nőhetett fel ilyen gyorsan?

Délután átjött anyám is. Ő mindig szókimondó volt.

– Na és mit szólsz hozzá? – kérdezte, miközben leült a kanapéra.

– Nem tudom… Félek, hogy túl fiatal még ehhez az egészhez – sóhajtottam.

– Mi is fiatalok voltunk – legyintett anyám. – Nézd meg, mégis felnőttél valahogy. Talán csak hagynod kellene.

De hogyan engedhetném el? Hogyan nézzem végig tétlenül, ahogy a lányom ugyanazokat a hibákat követi el, amiket én is elkövettem? Hiszen én sem voltam boldog fiatalon. Az anyaság rám szakadt, Laci dolgozott reggeltől estig, én pedig egyedül maradtam a gondjaimmal.

Este Dóra hazaért. Láttam rajta az izgatottságot – és a félelmet is.

– Anya… – kezdte halkan. – Ugye nem haragszol rám?

– Nem haragszom – mondtam végül. – Csak aggódom érted.

– Tudom. De nekem most ez az utam.

A következő hetekben egyre többet vitatkoztunk. Ádám szülei lelkesen támogatták őket: „Minél előbb jön a baba, annál jobb!” – mondogatták. Én viszont csak azt láttam: Dóra még alig élt igazán. Nem utazott, nem tanult tovább, nem próbálta ki magát semmiben.

Egyik este Laci odajött hozzám.

– Talán tényleg hagynunk kellene – mondta csendesen. – Emlékszel, mennyit veszekedtünk anyáddal? Mégis megoldottuk valahogy.

– De mi van, ha nem oldja meg? Mi van, ha összetörik?

– Akkor majd itt leszünk neki.

Aztán eljött az esküvő napja. Dóra hófehér ruhában állt előttem, ragyogott a boldogságtól – vagy talán csak próbálta elhitetni magával is. Amikor átöleltem, éreztem rajta a remegést.

– Félsz? – suttogtam.

– Igen… de akarom ezt – válaszolta könnyes szemmel.

Az esküvő után minden felgyorsult. Pár hónap múlva Dóra bejelentette: babát vár. A család örült – én pedig egyre jobban aggódtam. Láttam rajta a fáradtságot, a bizonytalanságot. Egyik este sírva jött át hozzánk.

– Anya… nem tudom, hogy jó anya leszek-e… Néha úgy érzem, túl nagy falat ez nekem.

Átöleltem.

– Senki sem születik kész anyának. Én sem voltam az. De itt vagyok neked.

A kisfiú megszületett. Dóra kimerült volt és ideges; Ádám sokat dolgozott, keveset segített otthon. Egyre több lett a vita köztük. Egy este Dóra nálunk aludt a babával.

– Néha úgy érzem, elrontottam mindent… – zokogta.

– Nem rontottál el semmit – mondtam halkan. – Csak túl hamar akartál mindent.

Most itt ülök a nappaliban, hallgatom az unokám halk szuszogását és Dóra álmatlan lépteit a folyosón. Vajon jól tettem-e, hogy hagytam őt menni? Vajon tényleg mindenkinek magának kell megtalálnia az útját?

Ti mit gondoltok? Meddig szabad egy szülőnek beleszólnia a gyereke életébe? Hol van az a határ, ahol már csak nézni lehet?