Nem csak beteg vagyok: Az éjszaka, amikor mindent elvesztettem – és újra megtaláltam önmagam

– Gábor, kérlek, ne menj el most! – suttogtam a konyhaajtóban állva, miközben a vihar dobolta az ablakot. A gyerekek már aludtak, de én képtelen voltam pihenni. A testem lázasan remegett, a torkom kapart, és minden porcikámban éreztem a betegség súlyát. Gábor a kabátját húzta fel, a szeme elkerülte az enyémet.

– Rosszul vagyok, Anikó. Anyámhoz megyek, ott jobban tudok pihenni – mondta halkan, de a hangjában nem volt semmi együttérzés. Csak fáradtság és valami furcsa idegenség.

– De hát… én is beteg vagyok. És a gyerekek… – próbáltam kapaszkodni az utolsó szalmaszálba.

– Majd megoldod – vágta rá, és már csukta is be maga mögött az ajtót.

A csend olyan hirtelen zuhant rám, mintha valaki lekapcsolta volna a világot. Ott álltam a sötét előszobában, egyedül két kisgyerekkel és egy testtel, ami minden mozdulatra tiltakozott. Aztán hirtelen rájöttem: nem csak ma este vagyok egyedül. Már hónapok óta érzem ezt a távolságot Gábor és köztem. Az apró jelek – az elforduló tekintet, a késői érkezések, a telefonon suttogott beszélgetések – mind-mind előre jelezték ezt a pillanatot.

Aznap éjjel nem aludtam. A lázban égve hallgattam, ahogy a vihar tombol odakint, és közben a gondolataim is háborogtak. Vajon hol rontottam el? Miért nem voltam elég jó feleség? Miért nem tudtam megállítani azt, ami elkerülhetetlen volt? A gyerekek sírására riadtam fel hajnalban. Lilla csak négyéves volt, Bence pedig alig múlt kettő. Mindketten engem kerestek, engem akartak megnyugtatni. És én ott ültem közöttük, törékenyen és kimerülten, de valahogy mégis erőt merítettem belőlük.

A következő napokban Gábor nem jelentkezett. Az anyósom felhívott egyszer:

– Anikó, Gábor most pihenni akar. Ne zaklasd! – mondta ridegen.

– De hát… – kezdtem volna, de már le is tette.

A családom sem értette igazán. Anyám csak annyit mondott:

– Biztosan csak elfáradt. Majd visszajön.

De én tudtam: ez már nem az a fáradtság volt. Ez valami véglegesebb.

Aztán egy este Gábor beállított. Nem volt nála semmi csomag, csak egy hideg tekintet.

– Anikó, beszélnünk kell – mondta.

A gyerekek már aludtak. Leültünk egymással szemben az asztalhoz. A kezem remegett.

– Van valakid? – kérdeztem ki sem mondva igazán.

– Igen – felelte egyszerűen. – Már hónapok óta.

Mintha valaki arcul csapott volna. A világ összes fájdalma egyszerre zúdult rám.

– És most mi lesz? – kérdeztem halkan.

– Elköltözöm. De a gyerekeket látogatni fogom.

Nem sírtam. Nem kiabáltam. Csak ültem ott, és éreztem, ahogy minden darabokra hullik bennem.

Az elkövetkező hetekben minden nap harc volt. Harc önmagammal, hogy felkeljek reggelente. Harc a gyerekekért, hogy ne érezzék meg mindazt a fájdalmat, amit én cipelek. Harc a családdal: anyósom minden alkalmat megragadott, hogy hibáztasson; anyám pedig csak sajnálkozott felettem.

Egy nap Lilla odabújt hozzám:

– Anya, ugye nem fogsz elmenni?

A szívem majd megszakadt.

– Soha nem hagylak el titeket – suttogtam neki könnyes szemmel.

A munkahelyemen is egyre nehezebben ment minden. A főnököm, Zsolt többször is behívott magához:

– Anikó, látom rajtad, hogy valami nincs rendben. Ha kell szabadság, szólj!

De nem akartam gyengének látszani. Nem akartam még ott is elveszíteni önmagam.

Az egyik este aztán összeomlottam. A fürdőszobában ültem a hideg kövön és zokogtam. Úgy éreztem, nincs tovább. De akkor eszembe jutottak a gyerekeim arcai: Lilla mosolya, Bence ölelése. És valami megmozdult bennem.

Másnap reggel újra felkeltem. Megfésültem magam, sminket tettem fel – először hónapok óta. Elvittem a gyerekeket az oviba és bölcsibe, majd bementem dolgozni. Zsolt rám mosolygott:

– Jó látni újra így!

Azóta minden nap egy kicsit könnyebb lett. Nem mondom, hogy nem fáj még mindig – mert fáj. De már tudom: nem csak beteg vagyok. Nem csak elhagyott feleség vagyok. Hanem anya vagyok, nő vagyok – és képes vagyok újrakezdeni.

Most már tudom: néha akkor találjuk meg az igazi erőnket, amikor minden darabokra hullik körülöttünk.

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy inkább tovább kell lépni?