„Nem csak az anyósok bírálják a menyjelölteket” – Egy reggel, amikor minden megváltozott

– Hát ezt nézd meg, Ilona! – kiáltott fel a férjem, László, miközben a reggeli kávéját kavargatta. – Ezek a mai lányok mintha direkt provokálnának minket azzal, ahogy öltözködnek.

A hangja élesen csengett a konyhában, ahol a rádióból éppen egy élő beszélgetés szólt arról, hogy milyen ruhákban jelennek meg a nők különböző eseményeken. Meglepődve vettem észre, hogy a műsorban szinte csak férfiak szólaltak meg, és mindegyiküknek határozott véleménye volt arról, mi illik egy nőhöz – főleg, ha az illető az ő fiuk párja lenne.

Aznap reggel valami megmozdult bennem. Eddig mindig azt hittem, hogy csak mi, anyósjelöltek vagyunk hajlamosak túlzottan kritikusak lenni a fiaink választottjaival szemben. De most rájöttem: a férfiak legalább annyira ítélkeznek.

A gondolataimat hamarosan valóságos dráma követte. Délutánra vártuk haza a fiunkat, Gábort, aki először hozta el hozzánk bemutatni a barátnőjét, Katát. Már napok óta izgatottan készültem: sütöttem-főztem, próbáltam mindenből a legjobbat kihozni. De László egész nap morgott.

– Remélem, nem valami szakadt farmerben jön az a lány – dünnyögte. – Egy rendes magyar családban azért vannak elvárások.

Próbáltam csitítani:
– Laci, ne ítélkezz előre! A lényeg, hogy Gábor boldog legyen.

De ő csak legyintett.

Amikor végre megérkeztek, Kata egy egyszerű fekete ruhát viselt, hozzá egy élénkpiros kabátot és fehér sportcipőt. A haja laza kontyban volt, az arcán alig smink. Az első pillanatban láttam László arcán az elutasítást.

– Jó napot kívánok! – köszönt Kata kedvesen.

– Jó napot – felelte László kimérten. – Hát… legalább nem szakadt farmerben jöttél.

Gábor rám nézett, mintha segítséget várna. Éreztem, ahogy a feszültség szinte tapinthatóvá válik.

Az ebéd alatt László végig faggatta Katát: hol dolgozik, mit tanult, mit gondol a családról. De minden válasz után volt egy odaszúrt megjegyzése:

– Az én időmben egy nő nem ment volna el sportcipőben vendégségbe.

Kata próbált kedvesen mosolyogni, de láttam rajta, hogy egyre kényelmetlenebbül érzi magát. Gábor végül nem bírta tovább:

– Apa, ez most komoly? Nem mindegy, mit visel? Nem az számítana inkább, hogy milyen ember?

László felháborodva tette le a villáját:
– A külső igenis számít! Az öltözködésed tükrözi a tiszteletedet mások iránt.

Ekkor már én is elvesztettem a türelmemet:
– Laci! Emlékszel még arra, amikor először találkoztál az én apámmal? Te is farmerban voltál! Akkor mégis elfogadott téged.

A csend súlyos volt. Kata lesütötte a szemét, Gábor idegesen dobolt az asztalon. Végül Kata szólalt meg halkan:
– Sajnálom, ha csalódást okoztam. De én így érzem jól magam. Nem akarok másnak látszani csak azért, hogy megfeleljek valakinek.

Ezután gyorsan elköszöntek és elmentek. A házban maradt a feszültség és egy csomó kimondatlan szó.

Este Lászlóval leültünk beszélgetni. Próbáltam megértetni vele, hogy az ítélkezésével nemcsak Katát bántotta meg, hanem Gábort is eltávolította magától.

– De hát mi lesz így ebből? – kérdezte kétségbeesetten. – Ha mindenki mindent elfogad, hol vannak a határok?

– Talán ott, ahol már nem bántunk meg másokat – válaszoltam halkan.

Azóta napok teltek el. Gábor nem jelentkezett. Érzem, hogy valamit helyre kell hoznunk. Vajon tényleg ennyit számítanak ezek a külsőségek? Vagy csak félünk attól, hogy elveszítjük azt a világot, amit ismertünk?

Néha azon gondolkodom: ha mi sem tudunk nyitottabbak lenni egymással szemben, hogyan várhatjuk el ezt a fiataloktól? Vajon tényleg a ruha teszi az embert – vagy inkább az számítana, hogy mennyire tudunk elfogadni valakit olyannak, amilyen valójában?