„Nem, az anyád nem költözik hozzánk!” – Egy feleség harca a saját otthonáért és méltóságáért

– Nem, az anyád nem költözik hozzánk! – hallottam a saját hangomat, de mintha valaki más mondta volna ki helyettem. A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögre körül, és néztem Gábort, ahogy idegesen dobol az ujjával az asztalon. Az arca elkomorult, szemei elkerülték az enyémet.

– Nincs más választásunk, Zsuzsa. Anyámnak nincs hova mennie. – A hangja fáradt volt, de határozott. – A testvérem Németországban él, apám meghalt, és most… most mi vagyunk a családja.

A szavak úgy csapódtak belém, mint egy hideg zuhany. Az elmúlt években annyit dolgoztam azon, hogy végre legyen egy saját otthonom. Egy hely, ahol én dönthetek arról, mi hova kerül, mit főzök vacsorára, mikor pihenek le. Most pedig úgy tűnt, mindez veszélybe kerül egyetlen döntés miatt.

– Gábor, kérlek… – próbáltam halkan beszélni, de a hangom elcsuklott. – Tudod, milyen nehéz volt elfogadni az anyádat már eddig is. Mindenbe beleszól, mindent jobban tud. Emlékszel a karácsonyra? Amikor azt mondta, hogy a töltött káposztám ehetetlen?

Gábor sóhajtott. – Tudom, de most nem erről van szó. Segítenünk kell neki.

Aznap este alig aludtam valamit. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam, vajon tényleg ilyen egyszerűen fel kell adnom mindazt, amit eddig felépítettem? Másnap reggel Gábor már korán elment dolgozni. Egyedül maradtam a gondolataimmal és a félelemmel: vajon tényleg nincs más megoldás?

Két hét múlva Erzsébet néni beköltözött hozzánk. A nappaliban állt, kezében egy hatalmas bőrönddel és egy szatyorral tele befőttekkel. – Na, Zsuzsikám, hol lesz nekem helyem? – kérdezte mosolyogva, de a hangjában ott volt az a lekezelő él, amitől mindig összeszorult a gyomrom.

– A vendégszobában – feleltem halkan.

Az első napokban próbáltam kedves lenni. Főztem neki kávét, megmutattam a fürdőszobát, segítettem kipakolni. De Erzsébet néni mindenbe beleszólt. – Ezt így nem szokás csinálni – mondta reggelinél, amikor vajas kenyeret készítettem magamnak. – Az én fiam mindig meleg reggelit kapott otthon.

Gábor egyre többet dolgozott. Esténként fáradtan huppant le a kanapéra, és amikor panaszkodni próbáltam neki, csak legyintett: – Anyám már csak ilyen. Ne vedd magadra.

De én magamra vettem. Minden nap egyre kisebbnek éreztem magam a saját otthonomban. Erzsébet néni átrendezte a nappalit („Így sokkal otthonosabb!”), átvette a főzést („A húslevesnek idő kell, nem lehet siettetni!”), és még azt is megjegyezte egyszer Gábornak: – Látod fiam, így kell rendet tartani.

Egy este már nem bírtam tovább. A fürdőszobában ültem a kád szélén és sírtam. Úgy éreztem magam, mint egy vendég a saját házamban. Másnap reggel Erzsébet néni kopogott be hozzám.

– Zsuzsikám, minden rendben? Hallottam tegnap este… – A hangja most először tűnt őszintének.

– Nem… nem igazán – feleltem őszintén. – Úgy érzem, elveszítem magam ebben az egészben.

Erzsébet néni leült mellém az ágyra. – Tudom, hogy nehéz lehet velem együtt élni. De nekem sincs könnyű dolgom. Az egész életemet fel kellett adnom… és most itt vagyok nálatok.

Néhány percig csendben ültünk egymás mellett. Aztán halkan megszólalt: – Talán megpróbálhatnánk együtt kialakítani valami újat… Nem akarok terhedre lenni.

Ez volt az első alkalom, hogy úgy éreztem: talán mégis lehet ebből valami jó is. De Gábor továbbra is elzárkózott minden beszélgetéstől. Egy este vacsora után végül kitört belőlem minden:

– Gábor! Nem bírom tovább! Vagy beszélünk erről őszintén hárman együtt, vagy én elmegyek innen! Ez már nem az én otthonom!

Gábor döbbenten nézett rám. Erzsébet néni is megállt a tányér felett.

– Zsuzsa… – kezdte Gábor halkan –, nem akartalak bántani…

– De bántasz! Minden nap! – kiáltottam rá könnyek között. – Nem érzem magam fontosnak ebben a családban!

Hosszú csend következett. Végül Erzsébet néni törte meg:

– Fiam, talán tényleg beszélnünk kellene erről mindhárman.

Aznap este leültünk hárman az asztalhoz. Elmondtam mindent: hogy mennyire fáj elveszíteni az otthonomat, hogy mennyire szeretném megtartani a saját életemet is ebben a helyzetben. Erzsébet néni is őszintén beszélt: mennyire fél attól, hogy teher lesz ránk; mennyire hiányzik neki a régi élete.

Gábor végül bólintott: – Megpróbálhatjuk együtt… de mindenkinek engednie kell valamennyit.

Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. Voltak viták és sértődések továbbra is. De legalább elkezdtünk beszélgetni egymással – nem csak egymás mellett élni.

Most itt ülök a nappaliban, ahol már mindhármunk keze nyoma ott van valahol: Erzsébet néni kötött takarója a kanapén, Gábor kedvenc könyvei a polcon, az én virágaim az ablakban.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg lehet úgy családot menteni, hogy közben önmagamat is megőrzöm? Ti mit tennétek az én helyemben?