„Nem akarom, hogy elgyere az esküvőmre” – Egy magyar anya szívszorító vallomása a lányával való szakításról

– Nem akarom, hogy elgyere az esküvőmre, anya. Kérlek, ne is próbálj meggyőzni. – Ezekkel a szavakkal nézett rám Dóra, a lányom, akit egyedül neveltem fel, akinek mindenemet odaadtam. A hangja kemény volt, a tekintete rideg, mintha idegen lennék számára. A konyhaasztalnál ültünk, a régi lakásban Zuglóban, ahol minden fal emléket őriz rólunk. A kezem remegett a bögre körül, de nem engedtem el.

– Dóra, kérlek… – próbáltam megszólalni, de a hangom elcsuklott. – Mondd el, mit tettem, hogy ezt érdemlem?

– Mindent! – csattant fel. – Mindent elrontottál! Soha nem hallgattál meg igazán. Mindig csak azt akartad, amit te tartottál helyesnek. Amikor Gergővel összejöttem, kinevetted. Amikor bejelentettem, hogy nem akarok egyetemre menni, azt mondtad, csalódást okozok. Most pedig… most azt akarom, hogy ne legyél ott.

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Hirtelen minden emlék rám zúdult: az első nap az óvodában, amikor sírva bújt hozzám; az éjszakák, amikor lázas volt és én virrasztottam mellette; az első szerelmi bánata, amikor csak én tudtam megvigasztalni. Hol rontottam el? Tényleg ennyire rossz anya voltam?

Aznap este órákig ültem a sötétben. Hallgattam a város zaját az ablakon túl: villamos csilingelése, autók zúgása, valahol egy kutya ugatott. A szívemben csak üresség volt. Felhívtam Évát, a legjobb barátnőmet.

– Éva, Dóra nem akarja, hogy ott legyek az esküvőjén – suttogtam.

– Jaj, Zsuzsa… – Éva hangja tele volt együttérzéssel. – Próbáltál vele beszélni?

– Próbáltam… De mintha falba ütköznék. Azt mondja, mindent elrontottam.

– Talán most időre van szüksége. Tudod, milyen makacs tud lenni…

De én nem tudtam nyugodni. Másnap reggel elmentem a piacra, ahol Dóra gyerekkorában mindig velem jött. Vettem friss epret – a kedvence volt –, és elindultam hozzájuk. Gergő nyitott ajtót.

– Jó reggelt, Zsuzsa néni – mondta zavartan.

– Beszélhetnék Dórával?

Gergő bement szólni neki. Hallottam a halk vitát a folyosón.

– Nem akarok vele beszélni! – hallatszott Dóra hangja.

Mégis kijött végül.

– Mit akarsz? – kérdezte fáradtan.

– Csak… hoztam neked epret. Tudom, mennyire szereted.

Dóra egy pillanatra megingott. Láttam rajta, hogy küzd magával.

– Köszönöm – mondta végül halkan.

– Dóra… kérlek… mondd el őszintén: mit tehetnék? Hogyan javíthatnék?

– Nem tudom – felelte könnyes szemmel. – Talán már késő.

Aznap este újra végiggondoltam mindent. Eszembe jutottak azok a pillanatok is, amikor túl szigorú voltam vele. Amikor nem engedtem buliba menni tizenhat évesen; amikor leszidtam egy rossz jegy miatt; amikor azt mondtam neki: „Majd ha felnősz, megérted.” Most felnőtt lett… és én már nem vagyok része az életének.

A család többi tagja sem értette a helyzetet. Az öcsém, Laci felhívott:

– Zsuzsa, beszéljek én Dórával? Talán rám hallgatna…

– Nem tudom, Laci… Talán csak idő kell neki.

A munkahelyemen is észrevették rajtam a változást. A kolléganőm, Márti odajött hozzám ebédszünetben:

– Valami baj van otthon? Nagyon levert vagy mostanában.

– A lányom… nem akarja, hogy ott legyek az esküvőjén – mondtam ki végül sírva.

Márti átölelt.

– Adj neki időt. A gyerekek néha kegyetlenek tudnak lenni… de visszatalálnak az anyjukhoz.

Ahogy közeledett az esküvő napja, egyre jobban szorított a mellkasom. Minden reggel reménykedtem egy üzenetben vagy telefonhívásban Dórától: „Anya, meggondoltam magam.” De semmi nem jött.

Az esküvő napján egyedül ültem otthon. Az asztalon ott volt a régi fényképünk: Dóra öt évesen az ölemben ül, mindketten nevetünk. Néztem a képet és zokogtam. Vajon tényleg mindent elrontottam? Lehet még esélyünk újra egymásra találni?

Este felhívott Gergő.

– Zsuzsa néni… csak annyit szeretnék mondani: Dóra nagyon szereti magát. Csak most haragszik… de szerintem egyszer még minden rendbe jön.

Köszönöm neki ezt a reményt. Mert csak ez maradt: remény és várakozás.

Talán egyszer majd újra család lehetünk. Talán egyszer majd Dóra is megbocsát nekem…

Vajon tényleg mindent elrontottam? Vagy van még esély arra, hogy helyrehozzam? Ti mit tennétek a helyemben?