„Nem akarok hajléktalannak tűnni, ugyanazok a jogok járnak nekem is!” – A lányunk döntése, ami mindent felforgatott

– Anyu, Apu, beszélni szeretnék veletek valamiről. Most. – Dóra hangja remegett, ahogy belépett a nappaliba. Az arca sápadt volt, a szemei alatt sötét karikák húzódtak. Azonnal tudtam, hogy valami nagy dologról van szó.

– Mi történt, kicsim? – kérdeztem aggódva, miközben apja, Laci letette a távirányítót.

– Gergővel… szeretnénk összeköltözni. De nem csak erről van szó. Azt szeretném, ha mindketten támogatnátok ebben. És… azt is szeretném, ha Gergőnek ugyanazok a jogai lennének a lakásban, mint nekem. Nem akar hajléktalannak tűnni. – Dóra hangja elcsuklott.

A szívem összeszorult. Gergőt ismertük, kedveltük is, de sosem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljön ez a pillanat. Még csak húsz évesek! Laci arca elvörösödött.

– Ez most komoly? – kérdezte halkan, de éreztem benne a dühöt és a félelmet is. – A mi lakásunkban? Hogyne! Majd ideköltözik egy fiú, akinek semmi köze hozzánk?

Dóra szeme könnybe lábadt. – Apa, kérlek! Nem erről van szó. Gergőnek nincs hova mennie. Az anyja vidéken él, az apja sosem törődött vele. Ha nem segítünk neki, albérletbe kell mennie egyedül, de nincs rá pénze. Én szeretném, ha itt lenne velem. És… ha nem csak vendégként kezelnétek.

Éreztem, ahogy a múlt emlékei rám nehezednek: amikor én is fiatal voltam, mennyire vágytam önállóságra, mennyire féltem attól, hogy elutasítanak. De Laci hajthatatlan volt.

– Ez nem így működik! – csattant fel. – A mi lakásunk! Mi dolgoztunk meg érte! Nem fogom engedni, hogy egy idegen beköltözzön és jogokat követeljen magának!

Dóra zokogva rohant ki a szobából. Én utána mentem, leültem mellé az ágyra.

– Kicsim, próbáld megérteni Apádat is. Ő csak félti azt, amit felépítettünk. Nem Gergő ellen van ez… – próbáltam magyarázni.

– De én is felnőtt vagyok már! – kiáltott fel Dóra. – Miért nem dönthetek arról, kivel élek együtt? Miért kell mindig úgy éreznem magam, mintha csak vendég lennék a saját otthonomban?

Hosszú napokig tartott a feszültség. Laci nem szólt hozzánk, Dóra bezárkózott a szobájába. A családi ebédek csendben teltek. Egy este aztán Dóra előállt egy ötlettel.

– Ha Gergő nem költözhet ide hivatalosan, akkor én megyek el vele albérletbe – jelentette ki határozottan.

Laci arca megkeményedett.

– Ha ezt választod, ne számíts tőlünk támogatásra! – mondta ridegen.

Éreztem, ahogy valami végleg eltörik bennem. Hogy lehet az, hogy egy ilyen döntés miatt széthullik a családunk? Próbáltam közvetíteni.

– Talán lehetne kompromisszum… – kezdtem halkan.

De Laci csak legyintett.

Aznap éjjel alig aludtam. Emlékeztem arra az időre, amikor mi is fiatalok voltunk Lacival: albérletben kezdtük, minden fillért meg kellett gondolni. Akkoriban mennyire vágytunk arra, hogy valaki támogasson minket! Vajon most miért nem tudjuk ezt megadni a lányunknak?

Másnap Dóra összepakolt néhány ruhát és elindult Gergőhöz. A lakás üresnek tűnt nélküle. Laci egész nap csak morogott magában.

– Majd visszajön – mondogatta makacsul.

De Dóra nem jött vissza. Hetekig csak üzeneteket küldött: „Jól vagyok”, „Ne aggódjatok”.

Egy este aztán váratlanul becsöngetett hozzánk. Gergővel együtt álltak az ajtóban.

– Szeretném, ha beszélgethetnénk – mondta Dóra határozottan.

Leültünk az asztalhoz. Gergő csendben ült mellette, látszott rajta a feszültség.

– Tudom, hogy nehéz elfogadni ezt az egészet – kezdte Dóra –, de nekünk is jogunk van dönteni az életünkről. Nem akarunk semmit elvenni tőletek. Csak azt szeretném, ha elfogadnátok: Gergő nem hajléktalan vagy potyautas akar lenni. Ő is ember, akinek szüksége van otthonra és biztonságra.

Laci először csak hallgatott, majd halkan megszólalt:

– És ha megbánt téged? Ha csalódom benne?

Gergő ekkor először nézett apám szemébe:

– Sosem bántanám Dórát. Tudom, hogy nehéz bízni bennem, de dolgozom és mindent megteszek azért, hogy méltó legyek hozzá… és hozzátok is.

Csend lett. Éreztem, ahogy könny szökik a szemembe.

Azóta eltelt néhány hónap. Dóra és Gergő együtt élnek egy kis albérletben Zuglóban. Néha átjönnek hozzánk vacsorára; Laci még mindig tartózkodó velük szemben, de már nem ellenséges. Érzem, hogy lassan gyógyulnak a sebek.

Néha azon gondolkodom: vajon miért olyan nehéz elengedni a gyerekeinket? Miért félünk attól, hogy hibáznak? Talán csak attól tartunk, hogy elveszítjük őket örökre…

„Ti mit tennétek a helyemben? Képesek lennétek elengedni a gyermeketek kezét – vagy inkább ragaszkodnátok hozzá minden áron?”