„Nem akarok anya lenni! Bulizni akarok, élni az életem!” – Amikor a lányom 17 évesen várandós lett, minden megváltozott
– Anya, én ezt nem akarom! – kiabálta Dóra, miközben a nappali közepén állt, könnyekkel a szemében. – Nem akarok anya lenni! Bulizni akarok, élni akarom az életem!
A szívem összeszorult. Ott állt előttem a lányom, akit még tegnap is kislánynak láttam, most pedig már egy másik életet hordozott magában. A hasát már nem tudta tovább rejtegetni, és én csak most értettem meg, miért volt az utóbbi hónapokban olyan furcsa, miért húzódott el tőlem, miért zárkózott be a szobájába minden este.
– Dóra, ezt nem lehet csak úgy eldönteni! – próbáltam higgadt maradni, de a hangom remegett. – Ez már nem csak rólad szól. Egy kisbabát vársz!
– De én nem akartam ezt! – zokogta. – Nem akartam semmit elrontani… Csak… csak féltem elmondani. Tudtam, hogy haragudni fogsz.
A férjem, Gábor is ott állt mellettem, némán, döbbenten. Ő mindig is szigorúbb volt Dórával, de most mintha minden ereje elhagyta volna. Csak nézett rá, mintha nem is hinné el, hogy ez velünk történik.
Aznap este alig aludtam valamit. Folyton azon járt az eszem: hol rontottuk el? Túl sokat dolgoztam? Nem figyeltem eléggé? Vagy egyszerűen csak túl gyorsan nőtt fel mellettem?
Másnap reggel Dóra már nem volt otthon. Egy üzenetet hagyott az asztalon: „Elmentem Zsuzsihoz. Ne keressetek.”
A telefonomat szorongattam egész nap, hátha ír vagy felhív. Gábor próbált erős maradni, de láttam rajta is a kétségbeesést. Este végül hazajött. Fáradt volt és dacos.
– Anya, én nem akarom ezt a gyereket! – mondta újra. – Nem tudom felnevelni. Nem akarok lemondani az életemről.
– Dóra, már hat hónapos vagy… – kezdtem halkan.
– Tudom! – vágott közbe. – De én még csak tizenhét vagyok! Mindenki bulizik, utazik… Én is ezt akarom! Nem akarok itthon ülni egy babával!
A családban is kitört a vihar. Anyósom szerint mindez a mai fiatalok felelőtlensége miatt van. A nővérem szerint viszont nekünk kellett volna jobban odafigyelni rá. Mindenki mást hibáztatott, de senki sem tudta igazán, mit kellene tenni.
Dóra egyre többet volt távol otthonról. A barátnői próbálták támogatni, de sokan inkább csak sajnálták vagy pletykáltak róla a suliban. Egyik este hallottam, ahogy telefonon sír Zsuzsinak:
– Nem bírom tovább… Mindenki csak bámul rám… Mintha valami bűnt követtem volna el…
Próbáltam közelebb kerülni hozzá. Együtt mentünk orvoshoz, próbáltam beszélgetni vele arról, milyen lesz anyának lenni. De ő mindig csak azt mondta:
– Anya, én nem tudom ezt csinálni… Félek…
Egyik este Gáborral összevesztünk miatta.
– Miért nem voltál szigorúbb vele? – vágta a fejemhez.
– És te? Te mikor beszélgettél vele utoljára úgy igazán? – csattantam vissza.
Mindketten sírtunk. Olyan tehetetlennek éreztem magam.
Aztán eljött a nap, amikor Dóra megszülte a kisfiát. Ott voltam vele végig a kórházban. Amikor először meglátta a babát, csak nézte hosszan, némán.
– Ő most már mindig velem lesz? – kérdezte halkan.
– Igen, kicsim… – válaszoltam könnyes szemmel.
Az első hetek borzalmasan nehezek voltak. Dóra alig aludt valamit, sokszor rám hagyta a babát, hogy elmehessen sétálni vagy találkozni a barátaival. Néha úgy éreztem, mintha újra kisgyermekes anyuka lennék – csak most az unokámat ringatom álomba.
A családunk széthullani látszott. Gábor egyre többet dolgozott, hogy ne kelljen otthon lennie ebben a feszültségben. Dóra pedig egyre inkább bezárkózott magába.
Egyik este leült mellém.
– Anya… szerinted valaha jobb lesz? Szerinted képes leszek szeretni őt úgy igazán?
Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.
Azóta eltelt pár hónap. Dóra lassan kezd kötődni a kisfiához, de még mindig tele van bizonytalansággal és félelemmel. Én pedig minden nap azon gondolkodom: vajon jól teszem-e, hogy ennyit segítek neki? Nem veszem-e el tőle azt az esélyt, hogy megtanulja magától is felelősséget vállalni?
Ti mit tennétek a helyemben? Hagyjam hibázni és tanulni belőle, vagy legyek ott minden pillanatban és támogassam mindenben? Vajon tényleg elrontottuk valahol az egészet?