„Nekik villa, nekünk hitel” – Az én harcom az otthonért és a családért a gazdag apósék árnyékában
– Miért nem kérjük meg őket még egyszer, Zoli? – kérdezem halkan, miközben a kávémat kavargatom. A kanál csörög a bögrében, mintha csak az idegeimet cincálná. Zoli sóhajt, a homlokát ráncolja, és már tudom, hogy megint ugyanazt fogja mondani.
– Anya szerint nekünk is meg kell tanulnunk önerőből boldogulni. Azt mondta, ők is így kezdték – motyogja, de nem néz rám.
A szavak úgy csapódnak belém, mint egy hideg zuhany. Az anyóspajtás, Ilona néni, aki minden karácsonykor újabb aranylánccal vagy dizájner táskával lepi meg magát, most hirtelen az önállóság apostola lett. Az apósom, László bácsi pedig csak bólogat hozzá, miközben a Balaton-parti villájuk teraszán issza a reggeli kávét.
Mi pedig itt ülünk ebben a panelkonyhában Zuglóban, ahol a mosogatógép helyett én vagyok a gép, és minden hónapban remegve nézem az OTP-s applikációt: vajon elég lesz-e a fizetésünk a törlesztőre? A gyerekek már régóta külön szobára vágynak, de mi csak azt tudjuk mondani: majd egyszer…
– Zoli, én ezt nem bírom tovább – tör ki belőlem. – Nézd meg őket! Nekik mindenük megvan. Nekünk meg csak az adósság. Nem igazságos!
Zoli felpattan, idegesen járkál fel-alá.
– Szerinted nekem könnyű? Folyton azt hallgatom anyámtól, hogy bezzeg ők mennyit dolgoztak fiatalon. Hogy miért nem keresek többet. Hogy te miért nem mész vissza tanítani…
A hangja elcsuklik. Tudom, hogy neki sem könnyű. De én is fáradt vagyok. Fáradt attól, hogy minden nap kompromisszumot kell kötnöm: a büszkeségemmel, az álmaimmal, néha még Zolival is.
A múlt héten voltunk náluk ebédelni. Ilona néni végig arról beszélt, hogy mennyire nehéz mostanában jó takarítónőt találni. Aztán odafordult hozzám:
– Drága Emese, hát ti hogy bírjátok ezt a panelt? Nem lenne jobb egy kis ház kerttel? A gyerekeknek is jót tenne…
Majdnem felnevettem kínomban. Hát persze! Mintha nem tudná pontosan, mennyit keresünk. Mintha nem tudná, hogy minden forintot háromszor is meg kell forgatnunk.
Aznap este Zoli csendben ült mellettem az ágyban.
– Sajnálom – mondta halkan. – Bárcsak tudnék többet adni neked…
Megsimogattam a kezét.
– Nem miattad vagyok dühös. Hanem miattuk. Hogy ennyire közömbösek…
De igazából magamra is haragudtam. Mert néha irigylem őket. Néha azt kívánom, bárcsak ne lenne bennem ennyi büszkeség, és csak elfogadnám azt a pénzt, amit egyszer régen felajánlottak – de csak úgy, ha cserébe mindenbe beleszólhatnak.
Emlékszem arra a beszélgetésre is:
– Persze, segítünk – mondta Ilona néni –, de akkor szeretném látni az adásvételi szerződést, és jó lenne, ha közel laknátok hozzánk. Meg hát… talán egy kis kertet is vehetnétek hozzá, hogy legyen hol játszani az unokáknak.
Akkor Zolival összenéztünk. Tudtuk: ha elfogadjuk a pénzüket, onnantól mindenbe beleszólnának. Hova költözünk, milyen színt választunk a falra, sőt még abba is, hogy ki jöhet hozzánk vendégségbe.
Most viszont itt ülök ebben a szűk konyhában, és azon gondolkodom: vajon jól döntöttünk? Vajon tényleg fontosabb volt a szabadságunk és a büszkeségünk annál, mint hogy végre legyen egy saját otthonunk?
A gyerekek közben veszekednek a szobában. Anna sírva jön ki:
– Anya, Bence megint elvette a könyvemet! Nem akarok vele egy szobában aludni!
Leülök melléjük az ágyra.
– Tudom, kicsim – mondom halkan –, de most még így kell megoldanunk. De ígérem, egyszer lesz saját szobád.
Anna rám néz nagy szemekkel.
– Mikor?
Nem tudok válaszolni. Csak megsimogatom a haját.
Este Zoli mellém bújik.
– Szeretlek – suttogja.
– Én is – felelem –, de félek attól, hogy egyszer belefáradunk ebbe az egészbe.
Másnap reggel újra csörög az OTP-s applikáció: „Fizetési határidő!” Megint számolgatok. Megint lemondok valamiről. Megint elnyomom magamban azt a hangot, ami azt súgja: kérj segítséget!
De aztán eszembe jut apám régi mondása: „A saját verejtéked íze mindig édesebb.” Vajon tényleg így van? Vagy csak magamat áltatom?
Este újra összeülünk Zolival.
– Mi lenne, ha mégis beszélnénk velük? – kérdezi félve.
Ránézek. Látom rajta az aggodalmat és a reményt is egyszerre.
– Nem tudom – felelem őszintén. – Félek attól, hogy elveszítjük önmagunkat…
Csend van köztünk. Csak a hűtő zúgása hallatszik.
Most itt ülök ebben a konyhában és azon gondolkodom: vajon hány magyar család ül így esténként? Hányan választják inkább az adósságot a függetlenségért? És vajon tényleg megéri?
Ti mit tennétek a helyemben? Inkább elfogadnátok a segítséget minden áron – vagy maradna nektek is csak a hitel és az álmodozás?