„Negyvenévesen is anyám árnyékában: Hogyan szabadulhatnék meg a túlzott gondoskodástól?”

– Már megint későn jöttél haza, Zsuzsi! – csattant fel anyám hangja, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót. A kulcs még ott kattant a zárban, de már éreztem a gyomromban azt a régi, ismerős szorítást. Negyvenéves vagyok, de még mindig úgy érzem magam, mint egy kamasz, akit számon kérnek, ha nem pontosan ér haza.

– Csak túlóráztam, anya – próbáltam higgadtan válaszolni, de a hangom remegett. Tudtam, hogy most jön a szokásos: „Miért nem szóltál? Mi lett volna, ha valami bajod esik?”

– Nem tudtam aludni! – folytatta. – Azt hittem, valami történt veled. Legalább egy üzenetet írhattál volna!

Leültem a konyhaasztalhoz, és néztem, ahogy anyám idegesen pakolgatja a bögréket. Mindig ezt csinálja, ha feszült: pakol, törölget, mintha a mozdulatokkal elűzhetné a félelmeit. De ezek a félelmek rám nehezednek már gyerekkorom óta.

Apám elhagyott minket, amikor hétéves voltam. Anyám akkor megfogadta, hogy mindent megad nekem, amit csak tud – és talán túl sokat is adott. Soha nem engedett el táborba, nem aludhattam barátnőknél, és ha egyedül akartam menni valahova, mindig volt valami kifogás: „Ott veszélyes”, „Nem ismerem azokat az embereket”, „Mi lesz, ha eltévedsz?”

Most negyven vagyok. Egyedülálló. Nincsenek gyerekeim. A barátaim lassan eltűntek mellőlem; először csak ritkábban hívtak, aztán már egyáltalán nem. Hányszor mondtam le találkozót az utolsó pillanatban, mert anyámnak „rossz napja volt”, vagy mert „nem akarta egyedül tölteni az estét”? Hányszor éreztem bűntudatot, amikor mégis elmentem valahova?

A munkahelyemen is mindenki tudja: Zsuzsi az, aki sosem marad ott egy céges bulin sem. Zsuzsi az, aki mindig siet haza. Zsuzsi az, akinek az anyja minden nap felhívja ebédidőben.

Egyszer egy kolléganőm – Timi – megkérdezte:

– Te tényleg még mindig anyukáddal élsz?

Elpirultam.

– Igen… Tudod, apukám már rég nincs velünk, és anyu nem szeret egyedül lenni.

Timi csak bólintott, de láttam rajta azt a furcsa pillantást. Mintha sajnálna. Vagy lenézne. Nem tudom eldönteni.

Otthon minden este ugyanaz: vacsora kettesben anyámmal, aztán tévézés. Ha szóba hozom, hogy hétvégén elmennék valahova – moziba, kirándulni –, rögtön megsértődik.

– Hát én már nem is vagyok elég neked? – kérdezi könnyes szemmel.

És én ilyenkor mindig visszalépek. Inkább maradok. Inkább nem bántom meg.

De közben belül ordítok. Szeretnék szerelmes lenni. Szeretnék gyerekeket. Szeretnék egy saját otthont. Szeretnék néha csak magam lenni! De minden próbálkozásom kudarcba fullad.

Egyszer volt egy kapcsolatom – Gáborral –, de anyám mindent megtett, hogy tönkretegye. Ha Gábor nálunk volt, anyám folyton panaszkodott: „Zsuzsi, nem jól főzted meg ezt a levest”, „Zsuzsi, ne hagyd ott a cipőd!”, „Gábor, te biztos szereted a rendet?” Gábor végül azt mondta:

– Zsuzsi, én így nem tudok veled lenni. Neked előbb magaddal kell rendbe jönnöd…

Sírtam napokig. Anyám akkor is csak annyit mondott:

– Látod? Nem volt hozzád való.

Aztán minden ment tovább ugyanúgy.

Mostanában egyre többször gondolkozom azon: vajon tényleg én vagyok gyenge? Miért nem tudok kilépni ebből? Miért érzem magam felelősnek anyám boldogságáért? Miért érzem úgy, hogy ha elköltöznék, összetörne?

Egyszer próbáltam erről beszélni vele:

– Anya… gondoltál már arra, hogy egyszer talán külön kellene élnünk?

Rám nézett nagy szemekkel.

– Te már nem szeretsz engem?

És én megint visszahátráltam.

A napjaim egyformák: reggel munka, este otthon anyámmal. Néha álmodozom arról, hogy egyszer majd lesz bátorságom változtatni. Hogy lesz egy saját lakásom Budán vagy Zuglóban. Hogy lesznek barátaim újra. Hogy lesz egy férfi az életemben, aki miatt érdemes lesz küzdeni.

De minden reggel ugyanúgy kelek fel: anyám hangjára.

– Zsuzsi! Kész a kávé!

És én megyek…

Vajon tényleg ennyire nehéz felnőni Magyarországon egyedülálló nőként? Vagy csak én vagyok ennyire gyáva? Ti mit tennétek a helyemben?