Négy fal között: Amikor a férjem eltűnt, és én egyedül maradtam mindenben – Az én történetem a házasság csendjéről

– Zsolt, kérlek, legalább most nézz rám! – kiáltottam utána, miközben ő már az ajtóban állt, kabátját felkapva. A reggeli kávé még gőzölgött az asztalon, de ő már a kilincs felé nyúlt. A gyerekek csendben ültek a konyhaasztalnál, mintha ők is érezték volna a feszültséget. Zsolt rám sem nézett, csak annyit mondott: – Sietek, megbeszélésem van. És már el is tűnt.

Ott maradtam a konyhában, a csendben, amit csak a hűtő zúgása tört meg. Aznap reggel valami végleg megváltozott bennem. Úgy éreztem, mintha egy láthatatlan fal nőtt volna közénk az évek során. Régen minden más volt. Zsolttal együtt nevettünk, terveztünk, álmodoztunk. Most viszont csak két idegen voltunk egy fedél alatt.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Ági egyszer félrehívott: – Minden rendben otthon? Olyan fáradtnak tűnsz mostanában. – Próbáltam mosolyogni, de a szemem elárult. – Csak sok a dolgom – válaszoltam halkan.

Hazafelé a villamoson bámultam ki az ablakon, és azon gondolkodtam, hol rontottam el. Talán túl sokat dolgozom? Vagy túl keveset törődöm Zsolttal? De hát ő sem keres már engem. Ha beszélünk is, csak a gyerekekről vagy a számlákról van szó.

Este, amikor lefeküdtem mellé az ágyba, Zsolt már aludt – vagy csak tettette. Megpróbáltam hozzáérni, de elhúzódott. A könnyeim hangtalanul folytak végig az arcomon.

Egyik nap, amikor hazamentem, Zsolt már otthon volt. A nappaliban ült, kezében egy sörrel, és bámulta a tévét. – Beszélhetnénk végre? – kérdeztem félve. – Miről? – válaszolta közömbösen. – Rólunk… Hogy mi történik velünk? – próbálkoztam. – Semmi különös – vont vállat. – Csak fáradt vagyok.

A gyerekek közben veszekedtek a szobában. Fanni sírt, Bence kiabált. Én pedig úgy éreztem, hogy minden teher rám nehezedik. Zsolt csak ült tovább némán.

Egy este Fanni odabújt hozzám: – Anya, miért vagy mindig szomorú? – Megsimogattam a haját és próbáltam mosolyogni: – Nem vagyok szomorú, csak fáradt vagyok kicsim. De tudtam, hogy hazudok neki is.

A hétvégék sem hoztak enyhülést. Zsolt elment horgászni vagy találkozott a barátaival. Én vittem a gyerekeket játszótérre, főztem, mostam, takarítottam. Néha úgy éreztem, mintha egyedül lennék egy lakatlan szigeten.

Egy vasárnap este anyukám hívott: – Jól vagy? Olyan régen hallottalak nevetni…

– Jól vagyok – válaszoltam automatikusan.

– Tudod, hogy beszélhetsz velem bármiről…

– Tudom… csak… nem akarom terhelni senkit.

De valójában ordítani szerettem volna: Segítsetek! Egyedül vagyok!

Egyre többször gondoltam arra, hogy el kellene mennem egy pszichológushoz. De aztán mindig visszatartott valami: mit szólnának mások? Mit mondanának a szomszédok? Egy magyar nő nem panaszkodik, hanem tűr és viszi tovább a családot.

Aztán egy nap Fanni rajzolt nekem egy képet: négyen voltunk rajta, de Zsolt alakja halvány volt, mintha csak árnyék lenne. Akkor értettem meg igazán: nemcsak én érzem ezt az űrt, hanem a gyerekeim is.

Aznap este leültem Zsolttal beszélgetni. – Nem bírom tovább ezt a csendet! – mondtam sírva. – Nem akarok így élni! Szeretném visszakapni azt az embert, akit valaha szerettem…

Zsolt először csak hallgatott. Aztán halkan megszólalt: – Én sem tudom, mi történt velünk… Talán túl sok minden változott… Talán már nem is tudjuk egymást elérni.

– Próbáljuk meg újra! – kérleltem.

– Nem tudom… – felelte fáradtan.

Azóta eltelt néhány hét. Néha beszélgetünk pár mondatot, de semmi sem változott igazán. Minden nap felteszem magamnak a kérdést: meddig lehet így élni? Meddig lehet tűrni a csendet és az egyedüllétet egy házasságban?

Ti mit tennétek a helyemben? Van kiút ebből a csendből? Várom a gondolataitokat…