Négy fal között: Amikor a férjem eltűnt, és én egyedül maradtam – Egy magyar nő kiáltása a házasság magányáról

– Miért nem szólsz hozzám, Zoli? – kérdeztem halkan, miközben a vacsora maradékát kapargattam le a tányérról. A konyhaasztalnál ült, szeme a telefonján, mintha ott lenne valami fontosabb, mint én. A gyerekek már rég a szobájukban voltak, csak mi ketten maradtunk, de a csend köztünk olyan vastag volt, hogy szinte tapintani lehetett.

Nem mindig volt ez így. Tizenöt éve, amikor Zolival összeköltöztünk ebbe a panelba Újpesten, még minden új volt és izgalmas. Akkor még nevettünk együtt, terveztünk, álmodoztunk. Aztán jöttek a gyerekek – Bence és Nóri –, és az életünk hirtelen csak logisztika lett: ki mikor megy oviba, ki hozza haza, mit főzzek, miből fizetjük ki a villanyszámlát. Zoli egyre többet dolgozott, én pedig egyre inkább csak anyává és háziasszonnyá váltam.

Az utóbbi években mintha eltűnt volna mellőlem. Nem szó szerint – minden este hazajött –, de valahogy mégis elveszett. A tekintete üres lett, a válaszai rövidek. Ha kérdeztem valamit, csak bólintott vagy hümmögött. Néha azt éreztem, mintha egy idegennel élnék együtt.

– Fáradt vagyok – mondta most is, anélkül hogy rám nézett volna.

– Mindig fáradt vagy – suttogtam, de már nem volt erőm vitatkozni. Inkább elmosogattam, aztán leültem az ablakhoz, és bámultam ki a sötétbe. A panelházak ablakai mögött más családok éltek, talán boldogabbak, talán ugyanilyen magányosak.

Anyám mindig azt mondta: „A házasság munka. Nem lehet csak úgy feladni.” De mi van akkor, ha már nem is tudom, miért dolgozom érte? Ha már csak megszokásból csinálom végig a napokat?

Egyik este Bence odajött hozzám.

– Anya, miért nem beszélgettek apával? – kérdezte ártatlanul.

A torkomban gombóc nőtt. Mit mondhattam volna? Hogy néha úgy érzem, apád már rég elment innen? Hogy minden nap próbálom újra felépíteni azt a hidat köztünk, de ő mindig visszahúzódik?

– Csak fáradtak vagyunk mindketten – hazudtam neki. – De szeretjük egymást.

De tényleg így volt? Vagy csak megszokásból mondtam ezt is?

Egyik péntek este Nóri sírva jött haza az iskolából. Az osztálytársai kinevették, mert nem volt márkás cipője. Zoli akkor is csak vállat vont.

– Majd kinövi – mondta közönyösen.

Én viszont egész este azon gondolkodtam, hogyan tudnék még egy takarítást vállalni valahol, hogy megvehessem neki azt a cipőt. De amikor szóba hoztam Zolinak, csak annyit mondott:

– Ne hisztizz már! Mindig csak panaszkodsz.

Akkor tört el bennem valami végleg. Aznap éjjel órákig forgolódtam az ágyban. Hallottam Zoli egyenletes légzését mellettem, de mintha kilométerekre lett volna tőlem. Felidéztem azokat az éveket, amikor még minden könnyebbnek tűnt. Amikor még voltak közös álmaink.

Másnap reggel úgy keltem fel, mintha egy idegen életét élném. A tükörben egy fáradt, megtört nőt láttam – nem azt a lányt, aki valaha voltam. Elhatároztam, hogy változtatni fogok.

Elmentem anyámhoz vidékre egy hétvégére. Ott ültem vele a konyhában, hallgattam a régi órát a falon.

– Anyu, szerinted boldog vagyok? – kérdeztem halkan.

Anyám sokáig hallgatott.

– Nem tudom, lányom – mondta végül. – De azt látom rajtad, hogy nagyon magányos vagy.

Hazafelé a vonaton sírtam. Nem tudtam pontosan miért – talán mert végre kimondta valaki helyettem is.

Amikor visszaértem Budapestre, Zoli ugyanúgy ült a kanapén a tévé előtt. Fel sem nézett.

– Jó volt anyádnál? – kérdezte gépiesen.

– Igen – feleltem röviden. – Gondolkodtam sokat.

Nem mondtam el neki mindent azonnal. Először csak apró dolgokon változtattam: elkezdtem újra olvasni esténként, beiratkoztam egy tanfolyamra a művelődési házban. Megpróbáltam visszatalálni önmagamhoz.

Zoli ezt persze észrevette.

– Minek ez neked? – kérdezte gyanakodva. – Nem elég itthon a dolgod?

– Nem vagyok csak anya meg feleség – mondtam ki végre hangosan is. – Szeretnék újra élni.

Ezután hetekig feszült volt köztünk minden. Zoli dühös lett rám, hogy „megbolondultam”, hogy „el akarom hagyni”. Pedig én csak azt akartam, hogy végre észrevegyen.

Egy este aztán összevesztünk. Kiabáltunk egymással – olyan dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amiket talán sosem lehet visszavonni.

– Miért nem szeretsz már? – ordította Zoli könnyes szemmel.

– Én szeretlek! De te már rég nem vagy itt velem! – zokogtam vissza.

Aznap éjjel külön aludtunk. Másnap reggel csendben készítettem reggelit a gyerekeknek. Zoli elment dolgozni anélkül, hogy elköszönt volna.

Azóta sem tudom pontosan, hogyan tovább. Néha úgy érzem, el kellene válnunk. Máskor meg azt gondolom: talán még menthető ez az egész. De egy biztos: nem akarok többé négy fal között élni úgy, hogy közben belül ordítok a csendtől.

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet bírni egy házasságban rejlő magányt anélkül, hogy teljesen elveszítenénk önmagunkat?