„Ne siess a házassággal, Ivett!” – Menekülésem a vőlegényem zsarnoki családjától

– Ivett, ugye tudod, hogy a menyasszonyi ruha nem lehet fehér? – szólt rám élesen Gergő anyja, Márta néni, miközben a nappaliban ültem, a kezem remegett a teáscsésze felett.

A szívem hevesen vert. Az egész család ott ült körülöttem: Gergő apja, Lajos bácsi, a nővére, Zsuzsa, sőt még a nagymama is. Mindenki az esküvőnket tervezte – az én esküvőmet –, de mintha csak egy báb lennék ebben a színdarabban.

– De én mindig is fehér ruhát szerettem volna… – próbáltam halkan tiltakozni.

– Az nálunk nem szokás – vágott közbe Zsuzsa. – A családban minden menyasszony törtfehér ruhát viselt. Ez hagyomány.

Gergő rám nézett, de a tekintete elkerülte az enyémet. Mintha ő is csak sodródna az árral.

Aznap este hazafelé menet anyám próbált bátorítani:

– Kislányom, ha boldog vagy Gergővel, akkor minden rendben lesz. Csak ne veszítsd el önmagad!

De már akkor éreztem, hogy valami nincs rendben. Minden nap újabb elvárásokkal álltak elő: milyen legyen a lakodalom menüje, kiket hívjunk meg, hol legyen az esküvő. Mindenről döntöttek helyettem. Én pedig egyre kisebbnek éreztem magam.

Egyik este Gergővel sétáltunk a Duna-parton. Megálltam, és mély levegőt vettem.

– Gergő, te tényleg ezt akarod? Hogy mindenben a családod döntsön helyettünk?

– Tudod, hogy nekik ez fontos… – mondta halkan. – De nekem te vagy a legfontosabb.

– Akkor miért nem állsz ki mellettem? – kérdeztem könnyes szemmel.

Nem válaszolt. Csak átölelt.

Az esküvő napja vészesen közeledett. Egyre többször kaptam magam azon, hogy sírok esténként. A barátnőm, Réka egyszer átjött hozzám.

– Ivett, te nem vagy boldog. Miért nem mondod el nekik?

– Mert félek… Félek attól, hogy elveszítem Gergőt. Félek attól, hogy mindenki csalódik bennem.

Réka csak megölelt.

Az utolsó csepp az volt, amikor Márta néni kijelentette:

– Az új lakás kulcsát majd mi őrizzük, amíg visszajöttök a nászútról. Nem szeretném, ha valami elromlana nélkülem.

Ott álltam a nappali közepén, és úgy éreztem, megfulladok. Ez már nem csak az esküvőről szólt. Ez arról szólt, hogy elveszítem az életem feletti irányítást.

Aznap éjjel nem aludtam. Hajnalban felhívtam Gergőt.

– Találkoznunk kell – mondtam remegő hangon.

A Margit híd alatt találkoztunk. A város még aludt, csak néhány busz zúgott el mellettünk.

– Gergő… Én ezt nem tudom tovább csinálni. Szeretlek, de nem tudok úgy élni, hogy mindig mások mondják meg, mit tegyek.

Gergő némán állt előttem. Láttam rajta a fájdalmat és a bizonytalanságot.

– Akkor mit akarsz? – kérdezte végül halkan.

– Azt akarom, hogy ketten döntsünk az életünkről. Hogy ne kelljen mindenben alkalmazkodnom a családodhoz. Hogy önmagam lehessek melletted.

Hosszú csend következett. Végül Gergő megszólalt:

– Nem tudom megígérni… Félek anyám reakciójától. Félek attól, hogy szétesik a családunk.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Tudtam, hogy most kell döntenem: vagy feladom önmagam egy életre, vagy kilépek ebből az örvényből.

Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és elmentem anyámhoz vidékre. Nem szóltam senkinek. Csak egy levelet hagytam Gergőnek:

„Szeretlek, de most magamat kell választanom.”

A következő hetekben mindenki engem hibáztatott: Gergő családja haragudott rám, az ismerősök suttogtak mögöttem. Anyám azonban mellettem állt.

– Büszke vagyok rád – mondta egyszer csendesen. – Végre kiálltál magadért.

Nehéz volt újrakezdeni. Sokszor elbizonytalanodtam: vajon jól döntöttem? Vajon tényleg csak egyszer adatik meg a boldogság?

Most itt ülök egy kávézóban Budapesten és figyelem az embereket. Néha még mindig eszembe jut Gergő mosolya és Márta néni szigorú arca. De már tudom: csak akkor lehetek boldog valaki mellett, ha önmagam maradhatok.

Ti mit tennétek a helyemben? Feladnátok önmagatokat egy kapcsolatért? Vagy inkább választanátok a bizonytalan szabadságot?