„Na, Most Rajtad a Sor, Hogy Segíts a Felújításban!” – Egy Testvéri Hazugság, Ami Mindent Felforgatott
– Na, most rajtad a sor, hogy segíts a felújításban! – harsogta Gábor, a bátyám, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és az anyám épp a harmadik adag töltött káposztát tálalta ki. A hangja vidám volt, de a szavai úgy csaptak arcon, mintha egy vödör hideg vizet öntöttek volna rám.
A villámcsapásként ért mondat után néhány másodpercig csak bámultam rá. A felesége, Zsuzsa, máris elkezdte sorolni, mennyi munka vár rájuk: „A fürdőszoba teljesen szét van esve, a csempét is le kell verni, meg a parketta is nyikorgós…”
Anyám közben próbált békét teremteni: „Jaj, gyerekek, hát persze, hogy segítünk egymásnak! Hisz’ család vagyunk!”
De bennem forrt a düh. Mert amikor mi újítottuk fel a lakást tavaly nyáron, Gáborék egyszer sem jöttek át. Egyszer sem kérdezték meg, mire van szükségünk. Csak egyszerűen eltűntek. Aztán amikor kész lett minden, nagy mosollyal jöttek vendégségbe, mintha semmi sem történt volna.
Most pedig itt ülnek velem szemben, és úgy tesznek, mintha természetes lenne, hogy én segítek nekik. Mert szerintük ők is segítettek nekünk. Hogy lehet valaki ennyire képmutató?
– Gábor, te tényleg úgy emlékszel, hogy segítettetek? – kérdeztem végül halkan, de remegő hangon.
A bátyám zavartan félrenézett. – Hát… ott voltunk… amikor vittük azt a festéket…
– Az egy doboz festék volt, amit anyu vett nekünk ajándékba – vágtam közbe. – Ti csak áthoztátok.
Zsuzsa azonnal védekezni kezdett: – De hát akkor is! Ott voltunk! És amikor az ablakot cseréltétek…
– Akkor ti nyaraltatok a Balatonnál – mondtam ki keserűen.
Anyám idegesen törölgette a kezét a kötényébe. – Ne veszekedjetek már! Az a lényeg, hogy most szükségük van rátok…
De én nem tudtam lenyelni ezt az igazságtalanságot. Egész életemben én voltam az „engedelmes” testvér. Mindig én alkalmazkodtam. Ha Gábor bajba került az iskolában, én hazudtam apának, hogy ne kapjon ki. Ha pénz kellett neki kölcsönbe, én adtam neki az ösztöndíjamból. És most is tőlem várják el, hogy mindent megoldjak helyettük.
A feleségem, Eszter megszorította a kezem az asztal alatt. Tudta jól, mennyire fáj ez nekem. Tavaly nyáron ketten csináltuk végig a felújítást: hétvégente dolgoztunk rajta munka után, estig festettünk és szereltünk. A barátaink jöttek segíteni – de Gáborék soha.
– Szerintem beszéljük ezt meg később – mondta Eszter óvatosan.
De Gábor nem hagyta annyiban. – Na de hát testvérek vagyunk! Ez így szokás! Mi is ott voltunk nálatok…
– Nem voltatok ott – mondtam ki végül hangosan. A hangom megremegett. – És most azt akarjátok elhitetni velem, hogy igen.
Csend lett. Anyám szeme könnyes lett. Zsuzsa sértődötten nézett rám.
– Hát ha így gondolod… – mondta végül Gábor halkan.
Aznap este Eszterrel hazafelé menet egyikünk sem szólt egy szót sem. Csak amikor már leültünk otthon egy pohár bor mellé, törtem meg a csendet.
– Miért érzem mindig azt, hogy nekem kell mindent elviselnem? Hogy nekem kell lenyelnem az igazságtalanságot csak azért, mert család vagyunk?
Eszter megsimogatta az arcomat. – Mert jó ember vagy. De néha magadra is gondolhatsz.
Másnap reggel Gábor felhívott. – Figyelj… lehet, hogy kicsit túlzás volt tegnap este. De tényleg nagy szükségünk lenne rád…
Hallgattam egy ideig. Aztán csak ennyit mondtam: – Segítek nektek. De csak akkor, ha beismeritek: eddig nem tettetek semmit értünk.
Hosszú csend volt a vonalban.
– Rendben – mondta végül halkan.
Aznap délután átmentem hozzájuk. Nem volt könnyű elkezdeni a munkát úgy, hogy ott lebegett köztünk minden kimondatlan szó és régi sérelem. De valahol mélyen éreztem: talán most először végre őszinték lehetünk egymással.
Vajon hány családban történik meg ugyanez? Hányan nyelik le nap mint nap az igazságtalanságot csak azért, mert „ez így szokás”? Ti mit tennétek a helyemben?