„Most nem, Zsuzsa, most komoly dolgokról beszélünk!” – Egy nő története, aki nem akart többé díszlet lenni a saját életében
– Most nem, Zsuzsa, most komoly dolgokról beszélünk! – csattant fel Laci, a férjem, miközben az asztalnál ülve a számlákat rendezte. A hangja kemény volt, mint a konyhakő, és én megint csak némán álltam ott, kezemben a frissen főzött kávéval, amit neki készítettem. A gyomromban görcs keletkezett. Megint csak díszlet vagyok ebben a házban, gondoltam. Egy szép váza az ablakban, amit néha letörölnek, de sosem kérdezik meg tőle: hogy vagy?
A gyerekek – Dóri és Marci – már régóta észre sem vették, ha szóltam hozzájuk. Dóri tizenhat évesen csak a telefonját nyomkodta, Marci pedig tizenkét évesen is inkább apjához fordult minden kérdéssel. Én voltam a háttérzaj, az állandó, aki mindig ott van, de sosem fontos igazán.
Aznap reggel valami eltört bennem. Ahogy Laci rám nézett, mintha csak egy szobanövény lennék, akit locsolni kell néha, éreztem: ha most nem teszek valamit, végleg elveszítem magam.
A fürdőszobába menekültem. A tükörbe néztem: egy fáradt arc nézett vissza rám. A hajam őszülni kezdett a halántékomnál, a szemem alatt sötét karikák. Mikor lettem ilyen? Mikor tűnt el belőlem az a lány, aki valaha arról álmodott, hogy festő lesz? Hogy kiállításai lesznek Budapesten? Hogy világot lát?
– Zsuzsa! – kiáltott be Laci. – Hol van a számlatömb?
– A fiókban – válaszoltam halkan.
A hangom idegenül csengett. Már magamnak sem tetszett.
Aznap egész nap csak robotoltam: mosás, főzés, takarítás. Délután elmentem a boltba, ahol a pénztárosnő – Magdi néni – rám mosolygott.
– Hogy van ma, Zsuzsikám? – kérdezte.
Majdnem elsírtam magam. Mióta nem kérdezte meg senki ezt tőlem? Csak annyit mondtam: – Köszönöm, jól.
Hazafelé menet elhatároztam: változtatni fogok. Nem tudtam még hogyan, de éreztem, hogy ha nem lépek most, soha többé nem lesz bátorságom.
Este vacsora közben próbáltam beszélgetést kezdeményezni.
– Gondolkodtam rajta, hogy visszamegyek dolgozni – mondtam halkan.
Laci letette a villáját.
– Most tényleg erről akarsz beszélni? Tudod jól, hogy itthon kell lenned a gyerekekkel! Ki fog rájuk vigyázni?
Dóri fel sem nézett a telefonjából.
– Anya, nekem mindegy – motyogta.
Marci csak vállat vont.
A szívem összeszorult. De most nem hagytam annyiban.
– Nem érzitek úgy néha, hogy én is szeretnék valamit csinálni? Nem csak itthon lenni?
Laci felhorkant.
– Zsuzsa, ne kezdjük ezt megint! Neked jó így! Nekünk is jó így!
Aznap este sírva aludtam el. De másnap reggel újra felkeltem. És harmadnap is. Minden nap egy kicsit bátrabb lettem.
Egy héttel később beiratkoztam egy festőtanfolyamra a művelődési házban. Nem szóltam senkinek. Minden kedden és csütörtökön két órára eltűntem otthonról. Eleinte hazudtam: azt mondtam, boltba megyek vagy orvoshoz. De amikor először vittem haza egy elkészült képet – egy balatoni tájat –, Dóri meglepetten nézett rám.
– Ezt te festetted? – kérdezte hitetlenkedve.
Bólintottam. A szemében először láttam valami csodálatfélét.
Laci viszont csak legyintett.
– Szép-szép, de mire jó ez? Inkább főznél valami rendes vacsorát!
A szavai fájtak, de már nem annyira, mint régen. Mert tudtam: végre csinálok valamit magamért.
A tanfolyamon megismertem Katit és Évát. Mindketten hasonló cipőben jártak: Kati férje is lenézte őt, Éva pedig három gyerek mellett próbált újra önmaga lenni. Együtt sírtunk és nevettünk az órák után egy kávé mellett.
Egyik este Kati azt mondta:
– Zsuzsa, te olyan erős vagy! Bárcsak én is mernék lépni!
Hazafelé azon gondolkodtam: tényleg erős vagyok? Vagy csak kétségbeesett?
A változás lassan jött. Először csak annyi történt, hogy nem kérdeztem meg Lacitól minden apróságot. Aztán már nemet is mondtam neki: nem főztem külön vacsorát csak azért, mert ő mást kívánt. Dóri egyszer megkérdezte:
– Anya, miért vagy mostanában ilyen más?
Mosolyogtam.
– Talán most először vagyok igazán önmagam.
A családom nehezen fogadta el az új Zsuzsát. Laci egyre többször volt ingerült. Egy este veszekedtünk is:
– Mi bajod van velem? – kérdeztem sírva.
– Nem ezt ígérted! – kiabálta vissza. – Te mindig mindenben alkalmazkodtál!
– De én már nem akarok többé díszlet lenni! – tört ki belőlem.
Csend lett. Laci csak nézett rám döbbenten.
Azóta eltelt fél év. Még mindig nehéz. Néha úgy érzem, elveszítek mindent: a családom szeretetét, a biztonságot. De amikor festek vagy Katival beszélgetek egy kávé mellett, érzem: élek.
Sokan azt mondják: önző vagyok. De vajon tényleg az vagyok? Vagy csak végre merek élni?
Ti mit gondoltok? Meddig lehet háttérben maradni anélkül, hogy teljesen elveszítenénk önmagunkat?