„Most már csak haza akarok menni. Anyám mindig eszembe jut” – Egy magyar anya története, aki mindent feláldozott a családjáért, de most magára maradt

– Anya, ezt nem beszéltük meg! – kiabált rám Zsófi, miközben az amerikai konyhánkban álltunk, és a kávéfőző monoton zúgása próbálta elnyomni a feszültséget. – Nem dönthetsz csak úgy helyettünk!

A kezem remegett, ahogy a bögrét szorongattam. A szívem hevesen vert, mintha minden egyes dobbanásával azt kérdezné: „Miért vagy még mindig itt?” Huszonkét év telt el azóta, hogy elhagytam a kis szolnoki lakásunkat, és Zsófit magamhoz ölelve felszálltam arra a repülőre. Akkor azt hittem, mindent megteszek érte – és most úgy érzem, mindent elvesztettem.

Akkoriban harmincöt éves voltam, friss válás után. A férjem, Laci, már régóta nem volt az az ember, akibe beleszerettem. Az ital mindent elvett tőle: a munkáját, a családját, engem. Egy éjszaka, amikor Zsófi sírva bújt hozzám, mert apja megint ordított, eldöntöttem: elég. Másnap felhívtam a legjobb barátnőmet, Katát.

– Gyere velem Amerikába! – mondta Kata. – Ott van munka, pénz, új élet.

Nem gondolkodtam sokat. Eladtam mindent, amit lehetett: anyám régi porcelánjait, apám óráját. A szívem szakadt meg, amikor anyám sírva búcsúzott tőlünk a Keletiben.

– Vigyázz magatokra! – suttogta. – És ne felejtsd el, honnan jöttél.

Az első évek New Jerseyben pokolian nehezek voltak. Mosogattam éttermekben, takarítottam gazdag családoknál. Zsófi gyorsan tanult angolul, én viszont minden este magyarul imádkoztam: „Istenem, csak bírjam ki még egy napot!”

Aztán Zsófi felnőtt. Egyetemre ment, dolgozni kezdett egy irodában. Megismerkedett Gáborral – egy második generációs magyar fiúval –, és hamarosan összeházasodtak. Én közben két műszakban dolgoztam, hogy segítsek nekik lakást venni. Felvettem egy hitelt is a nevemre.

– Majd mi fizetjük vissza! – ígérte Gábor az esküvőjükön.

Évek teltek el. Zsófi és Gábor dolgoztak ugyan, de a hitel törlesztése mindig rám maradt. Néha kértem tőlük pénzt – ilyenkor Zsófi csak legyintett:

– Anya, most nincs rá keretünk. Majd jövő hónapban.

Aztán jött a járvány. Elvesztettem az állásomat. A lakásban ültem napokig egyedül, néztem az ablakon át a hóesést, és anyám hangja csengett a fülemben: „Ne felejtsd el, honnan jöttél.”

Egy nap felhívtam Zsófit:

– Kislányom, én már nem bírom tovább ezt a magányt. Haza akarok menni Magyarországra.

Csend lett a vonalban.

– De anya… mi lesz a lakással? A hitellel?

– Ti ketten dolgoztok! – mondtam kétségbeesetten. – Én már nem bírom fizetni.

– Ez nem ilyen egyszerű! – vágott közbe Gábor a háttérből. – Mi is épphogy kijövünk.

Aznap este órákig sírtam. Elővettem anyám régi fényképét: ott állt a kertben, kezében egy csokor orgonával. Vajon ő mit tenne most?

A következő hetekben egyre több vita volt köztünk. Zsófi szerint önző vagyok, hogy „cserbenhagyom” őket. Gábor szerint „ez az egész csak a te döntésed volt”. Én pedig csak arra vágytam: valaki végre megöleljen.

Egyik este váratlanul becsöngetett Kata.

– Mi van veled? – kérdezte aggódva. – Olyan sápadt vagy.

Elmondtam neki mindent: a magányt, a pénzügyi gondokat, azt is, hogy mennyire hiányzik Magyarország.

– Tudod – mondta halkan –, néha vissza kell menni ahhoz, hogy megtaláld önmagad.

Aznap éjjel álmodtam anyámmal. Azt mondta: „Gyere haza.”

Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és egy jegyet vettem Budapestre. Zsófiék nem jöttek ki a reptérre búcsúzni.

Most itt ülök egy kis albérletben Zuglóban. Minden idegen és mégis ismerős: a villamos csilingelése, a pékség illata reggelente… De minden nap eszembe jut Zsófi és az unokám, akit alig ismerek.

Vajon megérte mindent feláldozni? Vagy csak elveszítettem azt is, ami igazán fontos volt? Ti mit tennétek a helyemben? Várom a gondolataitokat…