„Miután elolvastam az anyósom üzenetét a férjemmel, most itt ülök, és azon gondolkodom, beadjam-e a válókeresetet” – Egy magyar nő drámai vallomása a bizalomról és családi árulásról

– Miért nem mondtad el nekem, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben a telefonom kijelzőjén még mindig ott villogott az anyósom neve. A szobában fojtogató csend volt, csak a szívem dobogását hallottam. Gábor az ablaknál állt, hátat fordítva nekem, mintha attól tartana, hogy ha rám néz, mindent elárulnak a szemei.

– Nem akartam, hogy aggódj – felelte végül halkan, de ebben a mondatban több volt a menekülés, mint az őszinteség.

Gyerekkorom óta azt tanították nekem, hogy a szerelem mindennél fontosabb. Anyám mindig azt mondta: „Zsuzsi, ha szeretsz valakit, minden akadályt legyőztök együtt.” Én is ebben hittem. Ezért mentem hozzá Gáborhoz huszonhárom évesen, amikor még az ELTE-n tanultunk. Nem volt gazdag családból való – az apja villanyszerelő volt Kispesten, az anyja pedig postás –, de én már akkor örököltem egy kis lakást Zuglóban a nagymamámtól. Nem számított semmi más, csak hogy együtt vagyunk.

Az első évek szépek voltak. Együtt főztünk vacsorát, hétvégén sétáltunk a Városligetben, és arról álmodoztunk, milyen lesz majd a közös életünk. Gábor mindig azt mondta: „Zsuzsi, te vagy az otthonom.” Én pedig elhittem neki.

De ahogy teltek az évek, valami megváltozott. Az anyósom, Ilona néni egyre többször szólt bele az életünkbe. Először csak apróságokkal – hogy miért nem főzök több magyaros ételt, vagy miért nem járunk gyakrabban hozzájuk vasárnapi ebédre. Aztán egyre többször hívogatta Gábort munkaidőben is. Én próbáltam megérteni: egyetlen fiuk van, nehéz elengedni. De amikor egyszer véletlenül megláttam egy üzenetet a férjem telefonján – „Ne mondd el Zsuzsinak, majd én elintézem” –, valami összetört bennem.

Aznap este nem szóltam semmit. Csak figyeltem Gábort, ahogy leül mellém a kanapéra, és úgy tesz, mintha minden rendben lenne. De én már tudtam: valami nincs rendben.

A következő hetekben egyre több furcsaságot vettem észre. Gábor titokban telefonált az anyjával, néha kiment az erkélyre beszélgetni. Egyik este, amikor elaludt mellettem, nem bírtam tovább: megnéztem a telefonját. Ott voltak az üzenetek Ilona nénitől:

– „Gábor, ne hagyd, hogy Zsuzsi döntsön mindenben! Az a lakás is csak azért van, mert szerencséje volt. Te is megérdemled a sajátodat.”
– „Majd én beszélek vele. Nem kell mindent tudnia.”
– „Ne aggódj, ha kell, ügyvédet is szerzek neked.”

A kezem remegett. Hát ezért volt annyi titkolózás? Az anyósom már azt tervezte, hogyan vehetné ki Gábor kezéből a közös életünket? És Gábor… ő mindezt hagyta?

Másnap reggel szinte gépiesen készítettem a kávét. Gábor észrevette rajtam a feszültséget.

– Valami baj van? – kérdezte.
– Te mondd meg – feleltem halkan.

Nem bírtam tovább magamban tartani. Elmondtam neki mindent: hogy láttam az üzeneteket, hogy érzem a távolságot köztünk, hogy félek attól, elveszítem őt – vagy talán már el is veszítettem.

Gábor először tagadott. Aztán dühös lett.

– Nem bízhatsz bennem? Ezért kell kutakodnod? – kiabálta.
– Én bíztam benned! – tört ki belőlem a zokogás. – De te… te mindent megbeszélsz az anyáddal! Még azt is, hogyan lehetne ellenem fordítani ezt a lakást!

A veszekedés órákig tartott. Végül Gábor becsapta maga mögött az ajtót és elment otthonról.

Egyedül maradtam a csendben. A lakásban minden tárgy emlékeket idézett: közös fotók a polcon, egy régi bögre, amit Gábor vett nekem karácsonyra. Most mindez idegennek tűnt.

Aznap este felhívott anyám.
– Zsuzsi, mi történt? Hallottam Ilonától…
– Semmi – hazudtam. De belül ordítottam.

Napokig nem jött haza Gábor. Az anyósom egyszer felhívott:
– Zsuzsikám, ne haragudj Gáborra! Ő csak próbálja megállni a helyét ebben a világban…
– És én? Nekem ki segít megállni a helyemet? – kérdeztem vissza sírva.

A barátnőim azt mondták: „Ne hagyd magad! Ez a te lakásod! Ne engedd át senkinek!” De én nem akartam harcolni. Csak szeretni akartam valakit – úgy igazán.

Végül Gábor visszajött. Fáradtnak tűnt és megtörtnek.
– Sajnálom – mondta halkan. – Nem akartam bántani téged… Csak… anyám mindig azt mondja, hogy nem vagyok elég jó neked. Hogy nélküled semmim sem lenne.
– És te elhitted neki? – kérdeztem keserűen.
– Néha igen…

Ott álltunk egymással szemben két idegenként abban a lakásban, ami valaha az otthonunk volt.

Most itt ülök az ablakban és azon gondolkodom: tényleg csak a szerelem számít? Vagy ha egyszer elveszik a bizalom – lehet-e még újrakezdeni?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb ilyenkor új lapot kezdeni?