Mit gondoltak a szomszédok? Egy szerelem, előítéletek és egy fal története – Az én szemszögemből
– Nem hiszem el, hogy tényleg ezt akarod, Anna! – csattant fel anyám, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam elmagyarázni neki, miért döntöttem úgy, hogy Gáborral összeköltözöm. A hangja remegett, de nem a haragtól – inkább attól a félelemtől, amit a szomszédok véleménye okozott benne.
A házunk ablakából ráláttam a szűk utcára, ahol mindenki mindent tudott mindenkiről. A Kossuth utca lakói nem voltak rossz emberek, csak éppen minden újat gyanakvással fogadtak. Gábor nem volt idevalósi – ez már önmagában elég volt ahhoz, hogy mindenki furcsán nézzen ránk. De volt valami más is: apám régi haragja, amit sosem magyarázott el igazán, csak annyit mondott mindig: „Azokkal nem keveredünk.”
Mégis, amikor először megláttam Gábort a kisbolt előtt, ahogy segített egy idős néninek hazacipelni a szatyrokat, tudtam, hogy valami megmozdult bennem. Aztán jöttek az esti séták, a titkos találkozások a Duna-parton, ahol végre nem kellett attól tartanunk, hogy valaki meglát. Ott mertem először megfogni a kezét.
De az idill hamar véget ért. Egyik este, amikor hazaértem, anyám már az ajtóban várt. – Láttalak vele. Tudod te egyáltalán, mit beszélnek rólatok? – kérdezte fojtott hangon. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy Gábor mennyire rendes ember, de ő csak legyintett: – Az emberek nem felejtenek könnyen.
Aztán jöttek a pletykák. Először csak suttogva mondták a boltban: „Anna új fiúval jár.” Aztán már hangosabban: „Az az idegen fiú… ki tudja, honnan jött?” Egyik nap még azt is hallottam, hogy valaki azt mondta: „Az apja miatt sosem lesz rendes ember belőle.”
Gábor próbált nem törődni vele. – Majd megszokják – mondta biztatóan. De én láttam rajta, hogy bántja. Egyre kevesebbet járt át hozzánk, inkább náluk találkoztunk. Az ő családja sem fogadott tárt karokkal – az anyja mindig gyanakodva nézett rám, mintha attól félne, hogy elveszem tőle a fiát.
A legrosszabb akkor történt, amikor eldöntöttük: közös házat veszünk a falu szélén. Amikor elkezdtük felújítani az öreg parasztházat, mindenki csak nézett: „Mit akarnak ezek itt?” Egyik este, amikor festettük a kerítést, odajött hozzánk Sándor bácsi a szomszédból:
– Tudjátok ti egyáltalán, mire vállalkoztatok? Itt nem szeretik az idegeneket.
Gábor csak bólintott. Én viszont éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom. Vajon tényleg ennyire számít, honnan jött valaki? Miért nem lehet csak úgy boldognak lenni?
A családi vacsorák is egyre feszültebbek lettek. Apám egyszerűen nem szólt hozzám hetekig. Anyám próbált közvetíteni, de ő is inkább csak hallgatott. Egyik este aztán apám végül kitört:
– Nem akarom ezt az egész szégyent! Az anyja miatt majdnem tönkrement a családunk! Hogy gondolod, hogy ezek után mégis összejössz vele?
Akkor értettem meg: nem csak előítélet volt ez – régi sérelmek is közrejátszottak. Kiderült, hogy Gábor anyja régen apám első szerelme volt, de végül mást választott. Apám sosem bocsátotta meg neki.
Egy este Gábor sírva fakadt mellettem:
– Anna, én nem bírom tovább ezt az ellenségeskedést. Szeretlek, de ha neked is ennyire nehéz… talán jobb lenne külön.
Akkor döntöttem el: nem engedem el őt. Másnap reggel bementem apámhoz:
– Apa, én szeretem Gábort. Nem érdekelnek a régi sérelmek vagy a szomszédok véleménye. Ha te nem tudod elfogadni őt, akkor… akkor lehet, hogy el kell költöznöm innen.
Nagy csend lett. Anyám sírni kezdett. Apám csak nézett maga elé.
– Menj… ha ezt akarod – mondta végül halkan.
Elköltöztünk Gáborral abba a kis házba a falu szélén. Az első hónapok nehezek voltak – sokszor éreztem magam egyedül és kitaszítva. De ahogy telt az idő, lassan-lassan elfogadtak minket. Sándor bácsi egyszer átjött egy üveg pálinkával:
– Látom, mégis maradtatok. Hát… talán mégis jó helyen vagytok itt.
Most itt ülök az ablakban és nézem az utcát. Néha még mindig érzem a tekinteteket – de már nem érdekel annyira. A legfontosabb dolgot megtanultam: néha ki kell állni magunkért és a szerelmünkért.
Vajon ti mit tennétek az én helyemben? Megéri harcolni a boldogságért akkor is, ha mindenki ellenetek van?