„Mit csinál ez a menyem?!” – Egy nagymama vallomása az anyaságról, családi konfliktusokról és a generációs különbségekről
– Te jó ég, Zsófi, mit csináltál a gyerekkel?! – szakadt ki belőlem, amikor megláttam az unokámat, Emmát a parkban. A többi gyerek mind könnyű pólóban, rövidnadrágban vagy nyári ruhában szaladgált, mezítláb a homokozóban, de az én Emmám… hosszú ujjú pulóverben, harisnyában és zárt cipőben ült egyedül a padon, mintha november lenne, nem június.
Zsófi rám nézett, a szeme sarkában fáradt ráncok. – Anyu, kérlek, ne most… – suttogta, de én nem tudtam visszafogni magam.
– Hát nem látod, hogy mindenki ránk néz? Hogy nevetségessé teszed magad is, meg a gyereket is? – hangom élesebben csengett, mint szerettem volna. A körülöttünk lévő anyukák összesúgtak. Egyikük, egy fiatal nő, odasúgta a barátnőjének: „Na, ez biztos valami túlaggódó nagyi.”
Emma lehajtotta a fejét. Zsófi odament hozzá, megsimogatta a haját. – Gyere, menjünk inkább haza – mondta halkan.
Hazafelé menet csend volt az autóban. A fiam, Gergő este jött csak haza a munkából. Amikor belépett az ajtón, rögtön érezte a feszültséget.
– Mi történt? – kérdezte.
– Semmi – felelte Zsófi, de én nem bírtam magamban tartani.
– Elmondom én! A lányod úgy volt felöltöztetve a parkban, mintha influenzajárvány lenne! Mindenki minket nézett! Nem értem, miért kell ezt csinálni…
Gergő sóhajtott. – Anya, kérlek… Zsófi tudja, mit csinál. Emma mostanában sokat betegeskedett. Inkább legyen túl óvatos, mint hogy megint ágynak essen.
– De hát így sosem fog megerősödni! – vágtam vissza. – Engem is kivittek esőben-napsütésben játszani, és lám, itt vagyok!
Zsófi szeme megtelt könnyel. – Tudod te, milyen érzés minden este aggódni, hogy megint belázasodik? Hogy megint orvoshoz kell vinni? Hogy mindenki azt mondja: „rossz anya vagy”? – hangja remegett.
Elhallgattam. Soha nem gondoltam bele igazán, milyen lehet most anyának lenni. Amikor én neveltem Gergőt a nyolcvanas években, más világ volt. Nem volt internetes fórumok hada, ahol mindenki mindent jobban tudott. Nem voltak ilyen elvárások. Most mindenki figyel mindenkit.
Másnap reggel Emma lázas lett. Zsófi egész éjjel virrasztott mellette. Reggelre karikás szemekkel ült az ágy szélén.
– Igazad volt – mondta halkan. – Talán tényleg túlzásba viszem… De félek. Félek attól, hogy valamit rosszul csinálok.
Leültem mellé. Megfogtam a kezét. – Én is féltem annak idején – vallottam be. – Csak nem mutattam ki. Mindig azt hittem, nekem kell mindent tudnom. De most már látom: neked is jogod van hibázni.
Emma pár nap múlva jobban lett. Amikor újra kimentünk a parkba, Zsófi hagyta, hogy Emma mezítláb szaladgáljon a fűben. Én aggódva figyeltem őket a padról.
Egy másik nagymama mellém ült. – Nehéz elengedni őket, ugye? – kérdezte mosolyogva.
– Nagyon – sóhajtottam.
– Az én lányom is mindent másképp csinál. De végül is… boldogok a gyerekek. Talán ez a legfontosabb.
Hazafelé menet Zsófi rám nézett a visszapillantóból.
– Köszönöm, hogy ma nem szóltál bele semmibe – mondta halkan.
– Próbálok tanulni tőled – feleltem mosolyogva.
Most már tudom: minden generációnak megvan a maga félelme és bizonytalansága. De vajon képesek vagyunk-e elfogadni egymást hibákkal együtt? És mikor jövünk rá végre: nem az számít, ki nevel jobban vagy rosszabbul – hanem az, hogy szeretjük egymást?