„Mindig csak védeni akartam őt – most visszatért, de már nem ugyanaz a lány”

– Dóra, kérlek, ne menj el így! – kiáltottam utána azon a hideg, novemberi estén, amikor becsapta maga mögött a kaput. A szívem összeszorult, ahogy néztem, ahogy a sötét utcán eltűnik a kabátja sarka. Akkor azt hittem, hogy örökre elveszítettem őt.

Gyerekkora óta próbáltam mindentől megóvni. Amikor leesett a bicikliről, én futottam oda elsőként, hogy letöröljem a könnyeit. Amikor az iskolában bántották, én mentem be az osztályfőnökhöz. Mindig azt hittem, hogy ha elég erősen szeretem, akkor nem érheti baj. De Dóra más volt: makacs, önfejű, mindig a saját útját akarta járni. Már tizenhat évesen kijelentette: „Anya, én nem akarok olyan lenni, mint te!” Akkor még nevettem rajta – most már tudom, mennyire komolyan gondolta.

A férjem, Laci mindig azt mondta: „Hagyd egy kicsit szabadon! Majd megtanulja.” De én nem tudtam elengedni. Amikor Dóra először hozta haza azt a fiút, Gábort – akiről már az első pillanatban tudtam, hogy baj lesz –, próbáltam óvatosan beszélni vele. „Kicsim, biztos vagy benne, hogy ez a fiú jó neked?” – kérdeztem egy este vacsora közben. Dóra csak felhorkantott: „Anya, te sosem bízol bennem!”

Aztán jöttek a veszekedések. Egyre gyakrabban csapta be maga mögött az ajtót. Egyik este hallottam, ahogy sír a szobájában. Be akartam menni hozzá, de Laci visszatartott: „Hagyd rá! Majd elmondja, ha akarja.” De Dóra sosem mondta el.

Az érettségi után bejelentette: „Elköltözöm Gáborhoz.” Próbáltam lebeszélni róla – könyörögtem neki, sírtam is –, de hajthatatlan volt. Aznap este órákig ültem a konyhában a sötétben. Laci csak annyit mondott: „Ez az élet rendje.” De nekem úgy éreztem, mintha kitépték volna a szívemet.

Az első hónapokban alig hallottam róla. Néha írt egy-egy üzenetet: „Jól vagyok.” „Dolgozom.” „Majd hívlak.” De sosem hívott. Aztán egyszer csak megjelent az ajtóban – karikás szemekkel, soványan. „Anya… eljöttem tőle.” Nem kérdeztem semmit. Csak átöleltem.

A következő hetekben Dóra újra nálunk lakott. Próbáltam nem faggatni, de minden mozdulatában ott volt a fájdalom. Egy este vacsora közben megszólalt:
– Anya… igazad volt Gáborral kapcsolatban.
– Nem az számít – mondtam halkan –, hanem hogy most itthon vagy.
De tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű.

Dóra próbált új életet kezdeni: munkát keresett, visszament tanulni. De valami eltört benne – és bennem is. Már nem beszélgettünk úgy, mint régen. Volt köztünk egy fal, amit egyikünk sem mert ledönteni.

Egyik este hallottam, ahogy telefonál valakivel:
– Nem tudom… Anyu mindig mindent jobban tud… Nem akarok megint csalódást okozni neki.
Akkor értettem meg: talán én is hibáztam. Túl sokat akartam védeni őt – és ezzel eltaszítottam magamtól.

Egy vasárnap reggel Dóra leült mellém a konyhaasztalhoz.
– Anya… Szeretnék veled beszélni.
A szívem hevesen vert.
– Tudom, hogy mindig csak jót akartál nekem… De néha úgy éreztem, megfojtasz a szereteteddel. Szükségem volt arra, hogy hibázzak… hogy megtanuljam a saját bőrömön.
Könnyek szöktek a szemembe.
– Sajnálom… Csak féltelek – suttogtam.
– Tudom – mondta halkan –, de most már szeretném, ha bíznál bennem.

Azóta próbálunk újra közeledni egymáshoz. Nem könnyű – minden nap tanulom elengedni őt egy kicsit. Néha még mindig aggódom érte – de már nem mondom ki mindig hangosan.

Most itt ül velem szemben Dóra – felnőtt nőként. A tekintetében ott van minden fájdalom és minden remény is. Vajon képesek leszünk újra egymásra találni? Vagy örökre ott marad közöttünk ez a láthatatlan fal?

„Lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben hagyjuk hibázni? Ti mit gondoltok erről?”