Mindig csak adtam a fiamnak, de ő elfelejtett engem – Egy magyar anya szívszorító vallomása

– Miért nem hívsz fel soha, Gergő? – kérdeztem remegő hangon a telefonba, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezembe kapaszkodott a régi, kopott terítő. A vonal másik végén hosszú csend volt, csak a budapesti forgalom zaja szűrődött át. – Anya, most nem érek rá, dolgozom – felelte végül fásultan, mintha csak egy ismeretlen ügyfél lennék, nem az anyja.

A szívem összeszorult. Emlékszem, amikor Gergő még kisfiú volt, minden este az ölembe bújt, és azt mondta: „Anya, te vagy a legjobb barátom.” Akkor azt hittem, ez örökké így marad. De az élet másképp alakult.

A férjem, Laci, korán meghalt. Egyedül maradtam Gergővel egy kis alföldi faluban. Hajnalban keltem, hogy a pékségben dolgozzak, délután takarítani mentem a polgármesteri hivatalba. Minden forintot félretettem, hogy Gergő tanulhasson. Nem vettem magamnak új kabátot tíz évig, csak hogy neki legyen laptopja az egyetemre. Amikor felvették a Műegyetemre, sírtam örömömben.

De ahogy Gergő Budapestre költözött, valami megváltozott. Eleinte minden hétvégén hazajött, aztán már csak havonta egyszer. Végül csak ünnepekkor láttam. A telefonhívásai is ritkultak. Mindig sietett, mindig volt fontosabb dolga.

A faluban mindenki büszke volt rá: „Nézd csak, Marika fia mérnök lett!” De én egyre magányosabb lettem. A ház üresen kongott. Csak a régi fényképek és Gergő gyerekkori játékai emlékeztettek arra, hogy valaha család voltunk.

Egy nap aztán váratlanul beállított hozzám egy idegen nővel. – Anya, ő Eszter – mutatta be zavartan. Eszter kedves volt, de idegen. Láttam rajta, hogy feszeng a vidéki házban. Gergő alig szólt hozzám egész hétvégén. Vasárnap reggel sietve pakoltak össze. – Majd hívunk! – mondta búcsúzóul.

Azóta hónapok teltek el. Néha úgy érzem, mintha meghalt volna a fiam. A szomszédok kérdezgetik: „Mi újság Gergővel?” Csak mosolygok és hazudok: „Jól van, sokat dolgozik.” De belül marcangol a fájdalom.

Egy este aztán váratlanul csöngettek. Kinyitottam az ajtót: Gergő állt ott, sápadtan, beesett arccal. – Anya… bajban vagyok – suttogta. Beengedtem. Leültünk a konyhában. Elmondta: elvesztette az állását, Eszter elhagyta. Nincs hová mennie.

Nem szóltam semmit, csak megfogtam a kezét. Éreztem, ahogy visszatér belém az anyai ösztön: védeni akarom, segíteni neki, bármi áron.

Aznap este Gergő először sírt a vállamon felnőttként. – Sajnálom, anya… Elfelejtettem, honnan jöttem – zokogta.

Azóta újra együtt élünk. Gergő segít a ház körül, lassan munkát keres a környéken. Néha még mindig fáj a múlt közönye, de próbálok megbocsátani neki – és magamnak is.

Vajon minden anya átéli ezt? Hogy mindent odaadunk a gyerekeinknek, aztán egyszer csak idegenné válnak? Vagy van remény arra, hogy újra egymásra találjunk? Várom a ti történeteiteket is…