„Mindig azt mondta, nem akar gyereket” – Amikor a lányom segítségért könyörgött, én pedig nem tudtam, hogy képes vagyok-e rá

– Anya, kérlek, ne hagyj most magamra! – Katalin hangja remegett a telefonban, mintha minden ereje elhagyta volna. Az ablak előtt álltam, néztem a szürke budapesti utcát, és a szívem összeszorult. Egész életemben próbáltam erős lenni érte, de most, amikor tényleg szüksége volt rám, hirtelen úgy éreztem, mintha én is elveszítettem volna minden kapaszkodót.

Katalin mindig is különc volt. Már tizenhat évesen kijelentette: „Anya, én soha nem akarok gyereket. Nem nekem való ez az egész.” Akkor csak mosolyogtam rajta, gondoltam, majd meggondolja magát. De ő kitartott a döntése mellett. Az egyetemen is inkább a karrierjére koncentrált, sosem beszélt családról vagy gyerekekről. A barátnőim gyakran kérdezgették: „Na és Katalin mikor ajándékoz meg unokával?” Én csak vállat vontam: „Ő más utat választott.”

Aztán tavaly minden megváltozott. Egy este sírva állított be hozzám: „Anya, terhes vagyok.” A hangja tele volt félelemmel és bizonytalansággal. Nem tudtam mit mondani. Megöleltem, de közben a fejemben cikáztak a gondolatok: vajon képes lesz-e rá? Vajon én képes leszek-e segíteni neki?

A terhesség nehéz volt számára. Egyedül maradt, mert Gábor, a gyerek apja, az első pillanattól kezdve elzárkózott minden felelősségtől. „Ez a te döntésed volt” – mondta neki ridegen. Katalin összetört. Én próbáltam mellette állni, de közben a saját életem is darabokra hullott. Hatvanhárom éves vagyok, már régóta özvegy. A nyugdíjamból élek, és néha még magamról sem tudok gondoskodni.

Amikor megszületett a kisfiú, Marci, Katalin teljesen kimerült. Nem aludt éjszakákon át, sírt a fáradtságtól és a tehetetlenségtől. Egyik este ott ültem mellette a kanapén, ő pedig zokogva fordult hozzám:

– Anya, én ezt nem bírom! Nem akartam ezt az egészet! Miért nem hallgattál rám akkoriban? Miért mondtad mindig azt, hogy majd meggondolom magam?

Nem tudtam mit felelni. Talán tényleg hibáztam. Talán nem vettem elég komolyan az érzéseit. De most már késő volt visszafordulni.

Azóta minden napomat az tölti ki, hogy próbálok segíteni neki. Bevásárolok, főzök, altatom Marcit, amikor Katalin már teljesen kimerült. Néha úgy érzem, mintha újra anyává kellett volna válnom – csak most már sokkal fáradtabban és bizonytalanabbul.

A családunk széthullott. A testvéreim azt mondják: „Nem lehet mindent rád terhelni! Katalinnak magának kell megoldania!” De hogyan hagyhatnám magára? Hiszen ő az én lányom! Mégis érzem a haragot bennük – talán irigyek arra a szeretetre és törődésre, amit Katalinnak adok.

A szomszédok is suttognak: „Láttad, hogy megint az anyja viszi le a babakocsit?” Néha úgy érzem, mindenki minket figyel és ítélkezik felettünk.

Egyik este Katalin halkan megszólalt:
– Anya… félek attól, hogy sosem fogom szeretni úgy Marcit, ahogy kellene. Mi van, ha rossz anya vagyok?

Megfogtam a kezét.
– Mindenki fél ettől az elején. De te nem vagy egyedül.

De belül én is féltem. Mi lesz velünk? Meddig bírom még ezt? Vajon tényleg segítek neki vagy csak tovább rontom a helyzetet?

Egyre gyakrabban gondolok arra, hogy mennyi mindent feladtam az életemben másokért – először a férjemért, aztán Katalinért, most pedig Marciért. Néha szeretnék csak magam lenni egy csendes délutánon, de aztán meglátom Katalin arcán a kétségbeesést és tudom: nem tehetem meg.

Tegnap este Marci sírt az ágyában. Katalin csak ült a konyhában és bámulta a semmit. Odamentem hozzá:
– Menj be hozzá! – kérleltem halkan.
– Nem tudok… – suttogta könnyek között.

Bementem hát én. Felvettem Marcit és ringattam a karomban. A kis teste meleg volt és törékeny. Hirtelen rám tört az érzés: mi lesz vele, ha én már nem leszek?

Katalin később odajött hozzám:
– Anya… bocsáss meg nekem! Tudom, hogy nehéz vagyok…
– Nekem te vagy a világon a legfontosabb – mondtam neki.

De vajon meddig bírhatja ezt egy ember? Meddig lehet valaki egyszerre anya és nagymama? Hol van az én határom? És mi lesz akkor, ha egyszer tényleg elfogy az erőm?

Néha azon gondolkodom: vajon hibáztam-e akkoriban, amikor nem vettem komolyan Katalin szavait? Vagy csak az élet hozta így? És vajon hányan vannak még Magyarországon olyan anyák és nagymamák, akik ugyanebben a helyzetben vergődnek?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az önfeláldozás határa? Vajon tényleg segítünk ilyenkor vagy csak tovább mélyítjük a sebeket?