„Mindent odaadtam a fiamnak, most mégis kizárt az életéből – tényleg ezt érdemlem?”

– Anya, kérlek, ne szólj bele! Ez már nem a te dolgod! – csattant fel Gergő, miközben a nappali közepén álltam, kezemben a régi családi fényképalbummal. A szívem összeszorult, ahogy a hangja visszhangzott a falak között. A lakás, amit valaha közösen álmodtunk meg, most idegennek tűnt.

Még mindig emlékszem arra a napra, amikor Gergő először hozta haza Katát. Akkor azt hittem, végre boldog lesz, és én is részese lehetek ennek az új életnek. Amikor aztán bejelentették, hogy lakást szeretnének venni, nem gondolkodtam sokat: eladtam a régi házamat vidéken, és minden megtakarításomat nekik adtam. „A család a legfontosabb” – mondogattam magamnak, miközben aláírtam a papírokat a bankban.

Az első hónapokban minden rendben ment. Segítettem berendezni az új otthonukat, főztem rájuk, vigyáztam az unokámra, amikor csak tudtam. De ahogy telt az idő, egyre inkább éreztem, hogy valami megváltozott. Kata egyre gyakrabban húzta el Gergőt magával a szobába, amikor beszélni akartak. Egyre kevesebbet kérdeztek tőlem, egyre ritkábban ültek le velem vacsorázni.

Egy este, amikor Gergő hazaért a munkából, odamentem hozzá.
– Fiam, beszélhetnénk egy kicsit? – kérdeztem halkan.
– Most fáradt vagyok, anya. Majd máskor – válaszolta anélkül, hogy rám nézett volna.

Aznap éjjel sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon mit rontottam el? Túl sokat segítettem? Túl sokat voltam jelen? Másnap reggel Kata rám nézett a konyhában:
– Judit néni, talán jobb lenne, ha egy kicsit több teret adnánk egymásnak. Gergőnek is szüksége van arra, hogy önálló legyen.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Hiszen én csak segíteni akartam! Az egész életemet arra tettem fel, hogy Gergőnek mindene meglegyen. Amikor az apja elhagyott minket, ketten maradtunk. Én voltam az anyja és az apja is egyszerre. Dolgoztam két műszakban a gyárban, hogy ne kelljen nélkülöznie semmit. Minden karácsonykor én voltam a Mikulás is, csak hogy mosolyt csaljak az arcára.

Most pedig itt állok ebben a lakásban – amihez én adtam a pénzt –, és azt érzem: útban vagyok.

Egy vasárnap délután Gergő leült velem szemben.
– Anya, beszélnünk kell – kezdte komolyan. – Szeretném, ha egy kicsit visszavennél. Ez most már az én családom. Nem akarom, hogy mindig mindenbe beleszólj.
– De hát csak segíteni akartam… – suttogtam.
– Tudom. De most már nekünk kell megoldanunk a dolgokat.

Aznap este összepakoltam néhány ruhát és visszamentem az albérletembe. Azóta csak ritkán hívnak fel. Az unokámat is alig látom. Néha úgy érzem, mintha meghaltam volna számukra.

A barátnőim azt mondják: „Judit, túl jó voltál hozzájuk! Nem kellett volna mindent odaadnod!” De hát mit tehet egy anya? Nézheti tétlenül, ahogy a fia küszködik? Hát nem ez a dolgunk?

Minden este megnézem a régi fényképeket: Gergő első napja az iskolában, az első biciklizés… Mindig ott voltam mellette. Most mégis azt érzem: már nincs rám szüksége.

Vajon tényleg ennyire feleslegessé válhat egy anya a saját gyermeke számára? Vagy csak én rontottam el valamit? Ti mit tennétek a helyemben?