„Mindent a gyerekeimért tettem – most mégis feleslegesnek érzem magam”

– Anya, ne aggódj már, majd hívunk, ha ráérünk! – csattant fel Zsófi a telefonban, miközben a háttérben hallottam, ahogy a kisunokám sír. A szívem összeszorult. Nem akartam zavarni, csak tudni szerettem volna, hogy minden rendben van-e velük. De a hangjából éreztem: most már csak teher vagyok.

Az ablak előtt álltam, néztem a kertet, ahol valaha Zsófi és Bence játszottak. A homokozó már rég üres, a hinta nyikorgását csak a szél kelti életre. Mindig azt hittem, ha majd felnőnek, újra lesz időm magamra, de most csak az üresség maradt.

Gyerekkorukban minden napom róluk szólt. Hajnalban keltem, hogy elkészítsem a reggelit, aztán rohantam velük az iskolába, délután különórákra vittem őket, este pedig együtt tanultunk. A férjem, Laci sokat dolgozott, így rám hárult minden. Néha panaszkodtam anyámnak:

– Nem bírom már ezt a tempót! – mondtam neki egyszer.
– Majd ha kirepülnek, hiányozni fog – felelte mosolyogva.

Akkor nem hittem neki. Most már tudom, mennyire igaza volt.

Zsófi harminc lett idén. Budapesten él a férjével és két kicsi gyerekkel. Bence Németországba költözött, ott dolgozik informatikusként. Ritkán jön haza. Az ünnepeken is csak videóhíváson keresztül beszélünk. Próbálok érdeklődni az életük iránt, de mindig sietnek. „Majd visszahívunk, anya!” – mondják, de sokszor napokig nem jelentkeznek.

A barátnőim szerint túl sokat foglalkozom velük.

– Engedd el őket! Foglalkozz magaddal! – mondja mindig Ildikó.
De hogyan engedjem el azt, ami az életem értelme volt?

Egyik este Laci rám nézett vacsora közben:
– Mi lenne, ha elmennénk valahová? Egy hétvégi kirándulás? Vagy egy táncest?
– Minek? – kérdeztem fásultan. – Úgyis csak Zsófiék járnak a fejemben.
Laci sóhajtott. Tudom, hogy ő is magányos. Régen együtt nevettünk a gyerekek csínytevésein, most meg csak ülünk egymás mellett csendben.

Egy vasárnap reggel váratlanul becsöngetett Zsófi. A két kisunokámat hozta magával.
– Anya, muszáj elintéznem pár dolgot a városban. Vigyáznál rájuk pár órát?
A szívem megtelt örömmel. Végre újra szükség van rám! Játszottunk, sütit sütöttünk, mesét olvastam nekik. Amikor Zsófi visszajött, sietve összepakolta a gyerekeket.
– Köszönöm, anya! Majd hívlak! – mondta futtában.
Az ajtó becsukódott mögöttük. A lakás újra csendes lett.

Aznap este elővettem egy régi fényképalbumot. Néztem a képeket: Zsófi első napja az óvodában, Bence születésnapja, közös balatoni nyaralások. Minden emlék egy-egy pillanat volt abból az életből, amit értük éltem.

Másnap felhívtam Bencét. Hosszan kicsöngött.
– Szia anya! Bocsi, most nem tudok beszélni, meetingem van – suttogta gyorsan.
– Csak hallani akartam a hangodat…
– Majd este hívlak! – és már le is tette.
Este nem hívott vissza.

Egyre gyakrabban érzem úgy, mintha láthatatlan lennék számukra. Mintha csak akkor lennék fontos, ha szükségük van valamire: vigyázni kell a gyerekekre, el kell intézni valamit az önkormányzatnál vagy pénzt kérnek kölcsön. De amikor én szeretnék beszélgetni vagy együtt lenni velük, mindig elfoglaltak.

A múlt héten Ildikóval sétáltunk a parkban.
– Te is így érzed? – kérdeztem tőle halkan.
– Persze – bólintott. – Szerintem minden anya átéli ezt egyszer. De muszáj megtalálnunk önmagunkat újra.

Hazafelé azon gondolkodtam: ki vagyok én most? Egy feleség? Egy nagymama? Egyedülálló nő? Vagy csak egy árnyék azokból az évekből, amikor minden rólam szólt?

Próbáltam új hobbikat keresni: jelentkeztem egy festőtanfolyamra a művelődési házban. Az első alkalommal idegenül éreztem magam a többi asszony között. Mindenki nevetgélt, én meg csak ültem csendben és figyeltem őket. Hazafelé sírtam az autóban.

Egy este Laci leült mellém.
– Szeretlek – mondta halkan. – Nem csak anya vagy. Te vagy az én feleségem is.
Megszorítottam a kezét. Talán tényleg ideje lenne újra egymásra figyelnünk.

De mégis… minden este lefekvés előtt azt kívánom: bárcsak egyszer Zsófi vagy Bence felhívna csak azért, mert hiányzom nekik. Nem azért, mert szükségük van valamire.

Vajon tényleg ez az anyák sorsa Magyarországon? Hogy mindent feláldozunk értük… aztán amikor már nem kellenek, csendben eltűnünk az életükből? Vagy van még remény arra, hogy újra fontosak lehessünk nekik?