Mindent a fiamért: Egy anya küzdelme a szeretet és csalódás között

– Gergő, hol van a pénz? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem görcsösen szorította a bögrét. A fiam nem nézett rám, csak az ablakon bámult kifelé, mintha ott keresné a választ. – Anya… én… – kezdte, de elakadt a szava. A csend szinte fojtogató volt.

Aznap reggel még azt hittem, minden rendben lesz. Eladtam a házat, ahol Gergőt felneveltem, ahol minden karácsonyt együtt töltöttünk, ahol apja halála után is próbáltam megtartani a családot. Azt mondta, csak egy kis segítség kell neki, hogy kimásszon az adósságból. Hitt neki egy anya valaha is kevesebbet? Hát persze, hogy odaadtam neki mindent.

De most itt ültem, és a szívem összeszorult. – Elment… – suttogta végül Gergő. – Elment? – kérdeztem vissza hitetlenkedve. – Mire gondolsz? – A pénz… anya… elvesztettem. Mindent eljátszottam.

A világ megállt körülöttem. Mintha valaki hirtelen elvette volna a levegőt. Nem tudtam megszólalni. Csak néztem a fiamat, akit egész életemben védtem, akinek mindent feláldoztam. Most pedig ő volt az, aki mindent elvett tőlem.

– Hogy tehetted ezt? – törtem ki végül sírva. – Tudod, mit jelentett nekem az a ház? Az volt az otthonunk! Az emlékeink! És most… most nincs semmink.

Gergő lehajtotta a fejét. – Sajnálom, anya. Nem akartam… csak azt hittem, vissza tudom nyerni… hogy majd jobb lesz…

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Eszembe jutottak azok az éjszakák, amikor kicsi volt, és lázas lett; ahogy aggódtam érte az első napján az iskolában; ahogy együtt nevettünk a játszótéren. Most pedig itt ült előttem egy megtört férfi, akit már alig ismertem fel.

Aznap este nem aludtam. Csak forgolódtam az ágyban – már nem is volt igazi ágyam, csak egy matrac egy albérletben –, és próbáltam megérteni, hol rontottam el. Túl sokat adtam? Túl keveset követeltem? Miért nem vettem észre korábban, hogy Gergőnek problémái vannak?

Másnap reggel Gergő eltűnt. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Anya, bocsáss meg. Megpróbálom helyrehozni.” Nem tudtam sírjak vagy dühöngjek. Csak ürességet éreztem.

Hetekig nem hallottam felőle. Közben próbáltam új életet kezdeni: takarítónőként dolgoztam egy idősek otthonában Óbudán, esténként pedig egy kis boltban pakoltam árut. Minden nap küzdelem volt: nemcsak a pénzért, hanem azért is, hogy ne veszítsem el teljesen önmagamat.

A családom – nővérem, Ilona és anyám – eleinte segítettek, de ők sem értették igazán, miért tettem meg mindezt Gergőért. – Te vagy az oka annak, hogy ilyen lett! Mindig mindent ráhagytál! – vágta a fejemhez Ilona egy vasárnapi ebédnél. – Nem érted meg? Egy anya nem tud nemet mondani a fiának! – kiabáltam vissza könnyek között.

A feszültség egyre nőtt köztünk. Anyám is csak annyit mondott: – Régen más világ volt. Mi keményebbek voltunk veletek.

De én nem tudtam kemény lenni Gergővel. Mindig azt hittem, ha szeretem eléggé, akkor minden rendbe jön.

Egy este aztán csöngettek. Kinyitottam az ajtót: Gergő állt ott, szakadt kabátban, beesett arccal. – Anya… segíts… – suttogta.

Beengedtem. Leültünk egymással szemben. – Elvonóra kell mennem – mondta halkan. – Segítesz?

Nem szóltam semmit, csak átöleltem. Tudtam: most rajta múlik minden. Én már mindent odaadtam neki – pénzt, otthont, reményt –, de most magának kell megküzdenie.

Azóta eltelt fél év. Gergő elvonón van, én pedig lassan újraépítem az életemet. Még mindig fáj minden emlék: a régi ház illata, a közös reggelek, az elveszett bizalom.

De egy dolgot nem veszítettem el: a reményt. Mert egy anya soha nem adja fel igazán.

Vajon lehet-e újra bízni abban, aki egyszer mindent elvett tőlünk? Ti mit tennétek a helyemben?