Minden rám szakadt – Egy magyar lány vallomása az igazságtalan családi terhekről

– Miért mindig én? – suttogtam magam elé, miközben a konyhaasztalnál ültem, és anyám gyógyszereit rendezgettem. A falióra kattogása szinte már idegesítő volt ebben a csendben, amit csak néha tört meg anyám köhögése a hálószobából. Azt hiszem, ekkor értettem meg igazán, hogy minden rám szakadt.

Gyerekkoromban mindig azt mondták: „Juli, te vagy az okos, te vagy az erős.” A bátyám, Gábor volt a család szeme fénye. Ha valamit elrontott, anya csak legyintett: „Fiúk már csak ilyenek.” Én viszont sosem engedhettem meg magamnak hibát. Ha ötöst hoztam haza, az természetes volt. Ha négyest, akkor jött a fejcsóválás: „Tudsz te ennél jobbat is.”

Most, hogy anyánk már alig tud felkelni az ágyból, Gábor egyszerűen eltűnt. „Sok a munka, Juli, nem tudok most jönni” – mondja minden telefonhívásnál. Néha azt érzem, mintha nem is ugyanabban a családban nőttünk volna fel.

Egyik este, amikor már harmadszor cseréltem ki anyám ágyneműjét, és próbáltam elnyomni a sírást, hirtelen megszólalt mögöttem:
– Juli, ne haragudj rám…
Anyám hangja gyenge volt, de a tekintete tiszta. Leültem mellé az ágyra.
– Nem rád haragszom, anya – mondtam halkan. – Csak… fáradt vagyok.
– Tudom. Mindig mindent te csináltál. Gábor… ő más. De szeret téged.
– Szeret? – nevettem fel keserűen. – Akkor miért nem segít?
Anyám csak lesütötte a szemét.

Másnap reggel ismét csörgött a telefonom. Gábor volt az.
– Juli, figyelj, hétvégén sem tudok menni. A gyerekek betegek, Zsuzsi dolgozik…
– Gábor, legalább egy órára ugorj be! – kérleltem. – Már alig bírom.
– Majd jövő héten…
Letettem a telefont. A kezem remegett.

A munkahelyemen is egyre nehezebben teljesítettem. A főnököm, Szilvia egy nap félrehívott:
– Juli, minden rendben otthon? Fáradtnak tűnsz.
– Anyukám beteg – mondtam halkan.
– Ha kell szabadság, szólj nyugodtan.
De szabadság? Ki engedheti meg magának ezt ma Magyarországon? Egyedül fizetem a számlákat, anyám gyógyszereit… Gáborék meg új autót vettek múlt hónapban.

Egy este váratlanul becsöngetett hozzánk Zsuzsi, Gábor felesége. Zavartan állt az ajtóban.
– Juli, beszélhetnénk?
Beengedtem. Leültünk a konyhában.
– Tudom, hogy haragszol ránk – kezdte. – De Gábor tényleg nagyon kimerült. A munkahelyén is gondok vannak…
– És szerinted én nem vagyok kimerült? – csattantam fel. – Én is dolgozom! Egyedül vagyok itt anyával éjjel-nappal!
Zsuzsi lehajtotta a fejét.
– Igazad van. De nem tudom rávenni… mindig azt mondja, majd később…

Aznap éjjel sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg igazságtalan vagyok Gáborral? Vagy csak ő él vissza azzal, hogy én úgyis mindent elvállalok?

Egyik délután anyám állapota rosszabbra fordult. Mentőt kellett hívnom. A kórházban órákig vártam a folyosón. Gábor ekkor sem jött be. Egyedül ültem ott, miközben más családok együtt sírtak vagy biztatták egymást.

Amikor anyát végül hazaengedték, még gyengébb lett. Minden nap egyre nehezebb volt. Egy este összeomlottam: zokogva ültem le mellé.
– Anya… nem bírom tovább egyedül.
Ő megsimogatta a kezem.
– Drágám… sajnálom… mindig rád számítottam… talán túl sokat is.

Aznap este írtam egy üzenetet Gábornak:
„Nem bírom tovább egyedül. Vagy segítesz, vagy intézetbe kell adnunk anyát.”
Sokáig nem válaszolt. Másnap reggel végre visszahívott:
– Juli… ne haragudj… nem tudtam, hogy ennyire rossz… Megpróbálok többet segíteni.
De vajon tényleg így lesz? Vagy ez is csak üres ígéret?

Most itt ülök a konyhaasztalnál, és nézem anyám fényképét fiatal korából. Vajon miért van az, hogy mindig ugyanazokra hárul minden teher? Miért természetes az önfeláldozás azoknak, akik csendben tűrnek?

Ti mit gondoltok? Tényleg mindig annak kell mindent elviselnie, aki „erősnek” tűnik? Vagy eljön egyszer az igazság pillanata?