Minden nap a templomban: Az igazság, ami összetörte a szívemet – Miért változott meg a férjem ennyire hirtelen?

– Megint mész? – kérdeztem, miközben a férjem, Gábor már a kabátját vette fel. A reggeli kávé még gőzölgött az asztalon, de ő már az ajtóban állt.

– Igen, ma is lesz mise – válaszolta halkan, szinte bocsánatkérően. – Szükségem van most erre.

Az utóbbi hetekben minden reggel így kezdődött. Gábor, aki korábban csak karácsonykor és húsvétkor lépte át a templom küszöbét, most hirtelen minden nap ott volt. Először örültem neki. Azt gondoltam, talán végre megtalálta a lelki békéjét, vagy csak menekülni akar a munkahelyi stressz elől. De valami nem stimmelt. A tekintete elkerülte az enyémet, és egyre távolabb éreztem magamtól.

Egyik este, amikor már lefeküdtem volna, hallottam, ahogy a fürdőben halkan beszél telefonon. Csak foszlányokat értettem: „Holnap is ott leszek… Nem, nem fog gyanút… Szeretlek.” A szívem hevesen vert. Nem akartam elhinni, amit hallottam.

Másnap reggel úgy döntöttem, követem őt. A templom közelében parkoltam le az autóval, és figyeltem. Gábor bement, de nem ült le a padokhoz. Egy fiatal nő várta őt a sekrestye ajtajában. Hosszasan beszélgettek, majd eltűntek együtt a hátsó kis teremben.

Hazafelé vezetve a kezem remegett a kormányon. Az agyam zakatolt: Ki ez a nő? Miért pont itt találkoznak? Miért hazudott nekem Gábor? Aznap este nem szóltam semmit. Csak néztem őt vacsora közben, ahogy próbál úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

A következő napokban egyre több jelet vettem észre. Gábor telefonja mindig le volt némítva, és ha üzenetet kapott, gyorsan elfordította a kijelzőt. Egyik este véletlenül megláttam egy üzenetet: „Holnap várlak ugyanott. Már alig bírom nélküled.”

Nem bírtam tovább. Amikor másnap hazaért, szembesítettem vele:

– Ki az a nő? – kérdeztem remegő hangon.

Gábor arca elsápadt. Először tagadni próbált, de aztán megtört benne valami.

– Anna… – mondta halkan. – Nem akartam, hogy így tudd meg. Ő… ő segített nekem átvészelni az utóbbi hónapokat. A munkahelyemen kirúgtak, és nem mertem elmondani neked. A templomban találkoztam vele… először csak beszélgettünk…

– És most szereted? – kérdeztem könnyes szemmel.

– Nem tudom… Össze vagyok zavarodva.

Aznap este Gábor a kanapén aludt. Én pedig egész éjjel forgolódtam. Eszembe jutottak az elmúlt évek: az első közös lakásunk Zuglóban, a kisfiunk születése, az együtt töltött nyarak Balatonon. Hol rontottuk el? Miért nem tudott hozzám fordulni? Miért kellett egy idegen nőnek meghallgatnia őt helyettem?

A következő hetekben próbáltuk rendbe hozni a dolgokat. Jártunk párterápiára is, de minden alkalommal úgy éreztem, mintha egy idegennel ülnék szemben. Gábor egyre többet hallgatott, én pedig egyre többször sírtam titokban.

Egyik este a kisfiunk, Marci odabújt hozzám:

– Anya, apa miért szomorú mindig?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak átöleltem.

Végül Gábor elköltözött. Anna lakásába ment át, legalábbis ezt hallottam később a közös ismerősöktől. Marci minden második hétvégén vele van, én pedig próbálom összeszedni magam.

Néha még most is elmegyek a templom mellett. Megállok egy pillanatra, és arra gondolok: vajon mi lett volna, ha akkor reggel máshogy döntök? Ha jobban figyelek rá? Vagy ha őszintébbek vagyunk egymással?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb új életet kezdeni?