„Mikor lesz végre az én hétvégém?” – Egy meny története a véget nem érő anyós-látogatásokról

– Zsófi, gyere már, segíts bevinni a krumplit a pincéből! – hallom az anyósom, Ilona hangját, ahogy épp leültem volna egy percre a kanapéra. A hátam mögött ott áll a férjem, Gábor, aki csak egy fáradt mosollyal néz rám, mintha azt mondaná: „Tudod, hogy ez így szokás.”

A kezem még remeg a fáradtságtól, hiszen egész héten dolgoztam a könyvelőirodában, és péntek este csak arra vágytam, hogy végre egy kicsit magam lehessek. Ehelyett most itt vagyok Tápiószelén, Gábor szüleinél, ahol minden hétvége ugyanúgy telik: Ilona néni kiosztja a feladatokat, én pedig szó nélkül csinálom. Mert hát mit mondhatnék? Hogy nem akarok segíteni? Hogy pihenni szeretnék? Azt hiszik, lusta vagyok.

A pincében hideg van, a krumpliszag összekeveredik a dohos levegővel. Ilona néni mellettem áll, és közben panaszkodik:
– Régen bezzeg minden meny tudta, mi a dolga! Nem kellett mondani semmit. Most meg…

Lenyelem a választ. Nem akarok veszekedést. Felhozom a krumplit, aztán megyek mosogatni, majd segítek a vasalásban is. Gábor közben apjával, Bélával beszélget a kertben – férfiak dolga. Néha hallom a nevetésüket. Irigylem őket.

Este kilenckor végre leülünk vacsorázni. Ilona néni rám néz:
– Zsófikám, holnap reggel jó lenne, ha korán kelnél, mert jönnek a rokonok ebédre. A húsleveshez te pucolhatnád meg a zöldséget.

Bólintok. Gábor rám se néz. Aztán éjjel, amikor már mindenki alszik, csendben sírok a fürdőszobában. Nem tudom, meddig bírom még ezt.

Másnap reggel korán kelek. A konyhában Ilona néni már ott sürög-forog.
– Jaj, Zsófi, végre! Már azt hittem, elalszol! – mondja szemrehányóan.

A kezem automatikusan mozog: pucolom a répát, vágom a hagymát. Közben hallgatom az anyósom történeteit arról, hogy ő bezzeg mennyit dolgozott fiatalon. Néha úgy érzem, mintha nem is ember lennék itt, csak egy gép.

Ebéd után Gábor odajön hozzám:
– Ne haragudj, tudom, hogy sok ez neked… De anyám ilyen. Majd egyszer jobb lesz.

– Mikor? – kérdezem halkan.

– Nem tudom… – feleli zavartan.

A délután is feladatokkal telik: mosogatás, sütemény készítés, majd takarítás. Mire este hazaindulunk Budapestre, úgy érzem magam, mint akit kifacsartak.

Az autóban csend van. Gábor vezet, én az ablakon bámulok kifelé. A gondolataim cikáznak: miért nem tudok nemet mondani? Miért érzem mindig azt, hogy nekem kell megfelelni mindenkinek? Miért nem áll mellém Gábor?

Otthon ledőlök az ágyra. A telefonom pittyen: anyám írt egy üzenetet.
„Na milyen volt?”

Nem tudom mit válaszoljak. Hogy írjam le azt az érzést, amikor minden hétvégém elveszik? Amikor már nem is tudom, ki vagyok valójában?

Vasárnap este Gábor odabújik hozzám.
– Sajnálom… tényleg. De nem akarok veszekedést anyámmal.

– És velem sem akarsz? – kérdezem halkan.

Nem válaszol. Csak magához ölel.

Hétfő reggel újra kezdődik minden: munkahelyi stressz, fáradtság… és már most rettegek a következő hétvégétől.

Néha azon gondolkodom: vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy sosem lehetnek önmaguk? Hogy mindig csak mások elvárásainak kell megfelelniük?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet ezt bírni anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat?