Miért vállaltam el az unokám felügyeletét: Egy nap, ami mindent megváltoztatott

– Mama, kérlek, segíts! – zokogta a telefonba a lányom, Eszter. A hangja remegett, ahogy még sosem hallottam. – Bence lázas, nem vihetem bölcsibe, de muszáj bemennem dolgozni. Kérlek, gyere át!
A szívem összeszorult. Az ablakon túl a februári szél csapkodta az ereszt, én pedig a konyhaasztalnál ültem egy csésze kihűlt kávéval. Azonnal tudtam, hogy mennem kell. Mégis, ahogy letettem a telefont, egy pillanatra elöntött a félelem: vajon képes vagyok-e még egy egész napot végigcsinálni egy hároméves kisfiúval?
A férjem, Laci csak annyit mondott: – Menj, Zsuzsa, tudod, hogy szükségük van rád. – De a szemében ott volt az aggodalom. Mióta nyugdíjas vagyok, ritkán vállalok ilyen nagy felelősséget. A legidősebb unokám, Anna már 18, most kezdte az egyetemet Budapesten. Ő is épp orvoshoz ment volna aznap – Eszternek nem volt más választása.

Ahogy beléptem Eszterék lakásába, Bence sírva feküdt a kanapén. Az arca piros volt, a haja csapzott. Eszter idegesen pakolta a táskáját.
– Anya, annyira sajnálom… Tudom, hogy fáradt vagy…
– Ne butáskodj – vágtam rá gyorsan. – Majd megoldjuk.

Miután Eszter elment, Bence rám nézett könnyes szemekkel.
– Mama, fáj a pocim…
Leültem mellé és megsimogattam a homlokát. Olyan törékenynek tűnt. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Esztert neveltem egyedül, miután Laci hónapokra külföldre ment dolgozni. Akkor is féltem, hogy elrontok valamit.

Délelőtt próbáltam lekötni Bencét: mesét olvastam neki – de csak fél füllel figyelt –, majd próbáltam rávenni, hogy igyon egy kis teát.
– Nem akarom! – kiabálta.
– Tudom, hogy rosszul vagy, de muszáj innod – mondtam halkan.

Ekkor hirtelen eszembe jutott Anna egyik régi plüssmacija. Előkerestem a szekrényből és odavittem Bencéhez.
– Nézd csak, ő is beteg volt egyszer! – mondtam neki.
Bence elmosolyodott és megsimogatta a macit.
– Akkor ő is kap teát? – kérdezte halkan.
– Persze! – válaszoltam megkönnyebbülten.

Így sikerült végül rávennem, hogy igyon pár kortyot. De dél körül újabb nehézség jött: Bence hányt. A pánik majdnem eluralkodott rajtam. Felhívtam Esztert.
– Anya, ha rosszabb lesz, hívj mentőt! – mondta kétségbeesetten.
Letettem a telefont és leültem Bence mellé. A kezem remegett. Vajon jól csinálom? Vajon elég vagyok neki?

Közben Anna is felhívott az orvosi rendelőből.
– Mama, minden rendben? Hallottam anyától…
– Igen, drágám – próbáltam nyugodtnak hangzani –, csak aggódom.
– Ne aggódj! Te vagy a legjobb nagymama! – mondta határozottan.

Ez adott egy kis erőt. Délutánra Bence már jobban lett. Elaludt az ölemben, én pedig néztem az arcát és azon gondolkodtam: mennyi mindent átéltünk már együtt ebben a családban. Hányszor éreztem magam kevésnek vagy alkalmatlannak… És mégis mindig sikerült továbbmenni.

Amikor Eszter este hazaért, könnyes szemmel ölelt át minket.
– Anya… nem tudom elmondani, mennyire hálás vagyok…
– Ez természetes – mondtam halkan –, hiszen család vagyunk.

Aznap este hazafelé menet Laci várt rám otthon meleg teával.
– Hogy bírtad? – kérdezte csendesen.
– Nem tudom – feleltem őszintén –, de valahogy mindig van bennem még egy kis erő… talán mert szeretem őket.

Most itt ülök újra a konyhaasztalnál és azon gondolkodom: vajon hány nagyszülő érezte már magát kevésnek vagy fáradtnak? Vajon hányan aggódtak már azon, hogy elég jók-e? De talán pont ezekben a nehéz pillanatokban tanuljuk meg igazán: a szeretet és a kitartás mindennél erősebbek.

Ti mit gondoltok? Volt már olyan napotok, amikor azt hittétek, nem bírjátok tovább – aztán mégis sikerült?