Miért választotta anyám az új férjét helyettem? – Egy magyar lány vallomása

– Miért nem jössz haza, Anna? – kérdezte anyám a telefonban, hangjában feszültség vibrált.

A konyhaasztalnál ültem, a tenyerem izzadt a kagylón. Tizenhat éves voltam, és már hónapok óta a nagymamánál laktam. Aznap este is csak a csend volt a válaszom. Anyám új férje, László, már az első pillanattól kezdve nem kedvelt. Ezt sosem mondta ki, de minden mozdulatából, minden elharapott mondatából éreztem. Amikor anyám hozzáköltözött, én is mentem volna, de László csak annyit mondott: „Nem férünk el hárman.”

Anyám akkor csak állt ott, szorította a táskáját, és nem nézett rám. Azt mondta: „Most egy kicsit jobb lesz így mindenkinek.” Akkor még hittem neki. Aztán teltek az évek, és egyre kevésbé értettem, miért nem harcolt értem. Miért volt könnyebb lemondani rólam, mint szembeszállni egy férfival?

A nagymamám mindent megtett értem. Ő főzött rám, ő segített a tanulásban, ő törölte le a könnyeimet esténként. De amikor anyám néha meglátogatott – mindig egyedül jött –, sosem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e neki vagy haragudjak rá. Egyik alkalommal, amikor elmentünk sétálni a Duna-partra, megkérdeztem:

– Anya, miért nem jöhettem veletek lakni?

Először csak hallgatott. Aztán halkan azt mondta:

– László nem akarta… azt mondta, túl sok lenne neki egy kamaszlány.

– És te? – kérdeztem remegő hangon. – Te mit akartál?

Nem válaszolt. Csak megfogta a kezemet, de én kirántottam.

A gimnáziumban mindenki tudta, hogy „anya nélkül” nőttem fel. A tanárok sajnálkozva néztek rám, a barátaim próbáltak segíteni, de igazán senki sem értette, milyen érzés az, amikor az anyád él – csak épp nem veled akar élni.

Az érettségi után elköltöztem Budapestre. Próbáltam új életet kezdeni, de minden új kapcsolatomban ott volt a félelem: mi van, ha engem is egyszerűen lecserélnek? Egyik este, amikor már huszonöt éves voltam, anyám felhívott:

– Anna, beszélnünk kellene…

Találkoztunk egy kávézóban. Láttam rajta az éveket, a fáradtságot. Hosszan nézett rám.

– Sajnálom – mondta végül. – Tudom, hogy hibáztam. De akkor úgy éreztem, nincs választásom. László azt mondta: vagy ő, vagy te.

– És te őt választottad – mondtam ki végre azt, amit évek óta magamban tartogattam.

– Igen – suttogta. – Féltem egyedül maradni… Féltem attól is, hogy nélküle nem boldogulok.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem tudtam eldönteni, hogy sajnáljam-e őt vagy gyűlöljem magamért.

Azóta is keresem a választ: hogyan lehet feldolgozni azt, hogy a saját anyád választ mást helyetted? Hogy lehet megbocsátani annak, aki lemondott rólad? Vajon én másképp döntenék az ő helyében?

Ti mit tennétek? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre ott marad bennünk a hiány?