Miért próbálom lebeszélni a lányomat a válásról – Egy látszólag tökéletes család titkai

– Gréta, kérlek, gondold át még egyszer! – szinte könyörögtem, miközben a konyhaasztalnál ültem, ujjaimmal idegesen dobolva a viaszosvászon terítőn. A lányom szeme vörös volt a sírástól, de a tekintete kemény maradt.

– Anya, nem bírom tovább! Nem érdekel a pénz, nem érdekel a ház, sem az autó. Egyszerűen nem vagyok boldog! – mondta, és a hangja remegett.

A szívem összeszorult. Hányszor álmodtam arról, hogy Gréta majd jobb életet él, mint én? Hogy nem kell majd minden fillért kétszer is meggondolnia, mint nekem és az apjának? Amikor tíz éve hozzáment Gáborhoz – a sikeres vállalkozóhoz, akinek még a nevét is irigyelte az egész falu –, azt hittem, végre révbe ért. Most pedig itt ül előttem, összetörve, és én nem tudom eldönteni, hogy anyaként mi a helyes.

– Tudod, mennyi nő cserélne veled? – próbáltam érvelni. – Gábor sosem bántott, nem iszik, nem nőzik. Mindened megvan! Miért dobnád el ezt?

Gréta keserűen elmosolyodott.

– Mert mindenem megvan… csak éppen önmagam nincs meg. Anya, te tudod, milyen érzés minden reggel úgy ébredni, hogy már előre félsz a nap hátralévő részétől? Hogy minden döntést helyetted hoznak meg? Hogy csak egy dísz vagy egy kirakatban?

Elhallgattam. Eszembe jutottak a saját fiatalkori álmaim: hogy majd tanulok, utazom, lesz egy kis virágboltom. Ehelyett jött az élet: két gyerek, panelház, örökös spórolás. Talán ezért akartam annyira Grétának mindent megadni – legalább neki ne kelljen lemondania semmiről.

– De hát szeretted őt… – suttogtam.

– Szerettem. De Gábor sosem látott engem igazán. Csak azt akarta, hogy mosolyogjak mellette az üzleti vacsorákon, hogy tökéletes háziasszony legyek. Ha panaszkodtam, csak annyit mondott: „Mit akarsz még? Nézd meg másokat!”

A szavak fájtak. Mert hányszor mondtam én is ezt magamnak? Hányszor nyomtam el magamban a vágyakat csak azért, mert „másnak még ennyi sem jutott”? Vajon tényleg ez lenne a magyar sors?

– És mi lesz veletek? A gyerekekkel? – kérdeztem halkan.

Gréta szeme megtelt könnyel.

– Nem akarom, hogy ők is azt lássák: az anyjuk boldogtalan. Nem akarom, hogy azt higgyék, a pénz minden problémát megold.

A konyhaablakon át beszűrődött a szomszéd kutyaugatása. A lakótelep megszokott hangjai most valahogy idegennek tűntek. Emlékeztem, amikor Gréta kicsi volt: együtt főztünk paprikás krumplit, nevettünk az apró örömökön. Most pedig egy hatalmas házban él, de úgy érzi magát benne, mint egy aranykalitkában.

– Anya… félek. Félek attól is, ha maradok, de attól is, ha elmegyek. Mi lesz velem harmincöt évesen két gyerekkel? Ki fog rám nézni? Hol fogok lakni? – zokogta.

Átöleltem. Éreztem a vállán keresztül az egész testét rázó kétségbeesést.

– Én mindig itt leszek neked – mondtam halkan. – De gondold át… A világ nem olyan kegyes odakint. Tudod jól, mennyit szenvedtem én is apáddal…

Gréta felemelte a fejét.

– De te legalább önmagad voltál. Nem volt pénzünk, de együtt voltunk. Gáborral csak egy bútordarab vagyok a nappaliban.

A szavak visszhangoztak bennem egész este. Amikor elment, sokáig ültem még az asztalnál. Néztem a régi családi fotókat: Gréta mosolyog rajtuk, Gábor öleli át hátulról. Mindenki azt hitte róluk: ők az álompár. Senki sem látta a könnyeket a smink alatt.

Másnap reggel felhívott Gábor anyja.

– Naomi, beszélj már Grétával! Mit képzel magáról? Hogy fog kinézni ez az egész? Mit szólnak majd az emberek?

Sóhajtottam.

– Talán nem az emberek véleménye számít…

De magamban tudtam: vidéken mindenki mindent tudni akar. Egy válás szégyen. Egy gazdag férjet elhagyni pedig főbenjáró bűn.

Este Gréta újra átjött. Csendben ültünk egymás mellett.

– Anya… ha újrakezdhetnéd az életedet, mit csinálnál másképp?

Sokáig gondolkodtam.

– Talán bátrabb lennék. Nem hagynám, hogy mások mondják meg, mihez kezdjek magammal. De akkoriban nem volt választásom…

Gréta bólintott.

– Nekem most van választásom. De félek élni vele.

Megfogtam a kezét.

– Az élet mindig nehéz döntések elé állít minket. De csak te tudod eldönteni: inkább sírsz egy luxusautóban vagy nevetsz egy panelban?

Ő elmosolyodott – először napok óta igazán.

Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon jól teszem-e, hogy lebeszélem őt a válásról? Tényleg fontosabb a biztonság és a pénz annál, mint hogy önmaga lehessen? Vagy csak attól félek, hogy ugyanazokat a hibákat követi el majd ő is?

Ti mit tennétek az én helyemben? Anyaként mi lenne a helyes döntés: támogatni abban is, ha mindent feladna – vagy inkább óvni attól az élettől, amit én is éltem?