„Miért pont velünk történt ez?” – Amikor a család hátat fordít, és egy anya egyedül marad a beteg gyermekével
– Nem hiszem el, hogy már megint sírsz, Zsófi! – csattant fel anyám a telefonban. – Tudtad, hogy nem lesz könnyű. Mondtam neked, hogy inkább tanulj tovább, ne szülj ilyen fiatalon!
Ott ültem a kórházi folyosón, a fehér neonfényben, a kezem remegett. A fiam, Bence, négy hónapos volt, és most bent feküdt az intenzíven. Lázasan, légzésért küzdve. A férjem, Gábor, már napok óta nem jött be hozzánk. Azt mondta, dolgoznia kell, de tudtam, hogy inkább menekül. A barátaim nem válaszoltak az üzeneteimre. A bátyám egyszerűen letiltott a Messengeren.
Még néhány hónapja minden más volt. Akkoriban azt hittem, az életem tökéletes. Huszonhárom évesen mentem férjhez Gáborhoz, akit az egyetemen ismertem meg. Nem fejeztem be a tanulmányaimat – úgy éreztem, most vagy soha. A szüleim először örültek, aztán amikor teherbe estem, anyám arca megkeményedett.
– Zsófi, gondold át! Egy gyerek mindent megváltoztat. Nem lesz könnyű – mondta akkor.
De én boldog voltam. A terhességem könnyű volt, Bence egészségesen született. Az első hónapokban mindenki körülöttünk sürgött-forgott: anyám főzött ránk, Gábor apásan ringatta a babát esténként, a barátnőim babaruhákat hoztak.
Aztán Bence egyszer csak belázasodott. Először azt hittem, csak egy kis nátha. De a láz nem ment le, a gyerek egyre gyengébb lett. Egyik este már alig kapott levegőt – rohantunk a Heim Pálba.
Az orvosok komoly arcot vágtak. – Valószínűleg vírusos fertőzés – mondták először. De aztán jöttek a vizsgálatok, vérvétel, infúziók. Bence egyre rosszabbul lett.
A kórházi napok összefolytak. Gábor eleinte még bejárt munka után, de egyre feszültebb lett.
– Nem bírom ezt tovább! – csapta be egyszer az ajtót. – Nekem is dolgoznom kell! Nem lehet csak ülni egész nap!
Anyám is egyre ritkábban jött be.
– Látod, Zsófi? Ha tanultál volna tovább, most nem lennél ilyen helyzetben! Egyedül vagy egy beteg gyerekkel! – mondta egyszer hidegen.
A barátaim is eltűntek. Egyikük sem tudott mit kezdeni azzal, hogy már nem tudok velük kávézni menni vagy bulizni. Az üzeneteimre csak annyi jött vissza: „Kitartás!” vagy „Majd jobb lesz!”
Egyik este Bence mellett ültem a kórházi ágyon. Hallgattam a gépek pittyegését. A nővér odajött hozzám:
– Anyuka, pihenjen egy kicsit! – mondta kedvesen.
De én nem tudtam pihenni. Csak ültem ott, és azon gondolkodtam: miért pont velünk történt ez? Miért hagyott el mindenki? Miért lettem hirtelen teher mindenkinek?
Másnap reggel Gábor bejött.
– Zsófi… beszélnünk kell – mondta halkan.
– Most? Itt? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Nem bírom ezt tovább… Szükségem van egy kis időre magamnak…
Nem szóltam semmit. Csak néztem rá könnyes szemmel. Tudtam, hogy el fog menni.
Aznap este anyám is felhívott.
– Zsófi, miért nem keresel valami munkát? Nem lehet csak ülni a gyerek mellett! Az élet megy tovább!
– Anya! Bence beteg! Nem hagyhatom itt!
– Ha tanultál volna tovább…
Letettem a telefont. Úgy éreztem magam, mintha mindenki hátat fordított volna nekem.
A következő napokban egyedül maradtam Bencével. Az orvosok próbáltak biztatni: talán javulni fog az állapota. De én csak ültem ott és vártam valami csodára.
Egyik este egy másik anyuka ült le mellém a folyosón.
– Látom rajtad… te is egyedül vagy – mondta halkan.
Bólintottam.
– Az én lányom is beteg volt tavaly… Akkor jöttem rá, hogy az emberek csak addig vannak melletted, amíg minden rendben van.
Sírva fakadtam. Ő átölelt.
– Kitartás! – suttogta.
Azóta minden nap beszélgetünk. Ő lett az egyetlen támaszom ebben az egészben.
Most itt ülök Bence ágya mellett, és nézem az alvó arcát. Már jobban van – talán hamarosan hazamehetünk. De tudom: soha többé nem leszek ugyanaz az ember.
Vajon tényleg hibáztam? Tényleg csak magamra számíthatok? Hol vannak azok, akik azt ígérték: mindig mellettem lesznek?