Miért pont nekem kell róla gondoskodnom? Egy családi seb, ami sosem gyógyul be

– Miért pont nekem kell ezt csinálnom? – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a feszültségtől. A bátyám, Gergő, csak vállat vont, mintha teljesen természetes lenne, hogy minden rám hárul. Anyám ott feküdt a szobában, a rák már hónapok óta emésztette, és most mindenki azt várta, hogy én adjam fel az életemet érte.

Gyerekkorom óta éreztem, hogy valami nincs rendben köztünk. Anyám mindig Gergőt szerette jobban. Ő volt a kisfia, az okos, a sikeres, akire büszke lehetett. Én csak a csendes, szorgalmas lány voltam, akit sosem dicsért meg igazán. Ha ötöst hoztam haza, csak annyit mondott: „Ez természetes.” Ha Gergő négyest kapott, sütött-főzött neki jutalmul.

Most pedig itt ültem harmincöt évesen, egyedülállóként, albérletben, egy középiskolában tanítottam magyar nyelvet és irodalmat. Gergő ügyvéd lett Budapesten, nagy házban lakott a feleségével és két gyerekével. Amikor anyánk megbetegedett, mindenki rám nézett: „Te úgyis ráérsz.” Mintha az én életem kevesebbet érne. Mintha az én álmaim nem számítanának.

– Nóra, kérlek – szólt rám apám halk hangon –, anyádnak most rád van szüksége.

– És Gergőnek nincs? – kérdeztem vissza keserűen.

Gergő felállt az asztaltól. – Nekem dolgoznom kell. Nekem családom van.

– És nekem mi van? – suttogtam magam elé.

Aznap este sokáig ültem az ágy szélén. Hallottam anyám köhögését a másik szobából. Emlékeztem rá, ahogy gyerekkoromban sírtam a takaró alatt, mert nem értettem, miért nem szeret úgy, mint Gergőt. Most pedig azt várták tőlem, hogy mindent félretegyek érte.

Másnap reggel bementem hozzá. Sovány volt és sápadt, de a szeme még mindig keményen villant rám.

– Miért vagy ilyen rideg velem? – kérdezte halkan.

– Mert mindig is az voltál velem – válaszoltam őszintén.

Egy pillanatra csend lett. Aztán elfordította a fejét.

– Gergő olyan jó fiú…

– Igen – mondtam keserűen –, mindig is ő volt a jó fiú.

Aznap délután Gergő bejött hozzám a konyhába.

– Nóra, ne csináld ezt! Anyának most tényleg szüksége van rád.

– És rád nincs? Miért mindig én? Miért gondoljátok azt, hogy nekem nincs életem?

Gergő sóhajtott. – Te mindig mindent túlreagálsz.

Felálltam és ránéztem. – Nem fogok itt maradni. Nem fogom feladni az életemet csak azért, mert ti így döntöttetek helyettem.

A következő napokban mindenki haragudott rám. Apám nem szólt hozzám. Anyám csak sírt. Gergő felesége is felhívott: – Nóra, hogy lehetsz ilyen önző?

De én kitartottam. Visszamentem az albérletembe. Sírtam esténként, mert bűntudatom volt – de közben dühös is voltam. Hányszor áldoztam már fel magam másokért? Hányszor mondtam le saját vágyaimról csak azért, hogy megfeleljek nekik?

Hetek teltek el. Anyám állapota romlott. Egyszer felhívott: – Nóra… szeretném, ha eljönnél.

Elmentem hozzá. Ott feküdt az ágyban, törékenyen és fáradtan.

– Haragszol rám? – kérdezte halkan.

– Igen – mondtam ki végre –, haragszom rád. Mert sosem szerettél igazán.

Könnyek csorogtak az arcán.

– Sajnálom… Nem tudtam másképp… Gergő mindig olyan elesett volt… te meg olyan erősnek tűntél…

– De én is csak egy gyerek voltam! – kiáltottam rá.

Sokáig ültünk csendben egymás mellett. Azt hiszem, akkor először látta meg bennem az embert, nem csak a lányt, aki mindent kibír.

Anyám néhány héttel később meghalt. A temetésen Gergő sírt a legjobban. Apám rám sem nézett.

Most itt ülök egyedül a lakásomban és azon gondolkodom: vajon helyesen döntöttem? Vajon tényleg önző voltam? Vagy végre kiálltam magamért?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon lehet valaha megbocsátani egy anyának azt, hogy nem szeretett eléggé?