„Miért pont én?!” – Egy válogatós gyerek, egy kimerült anya és a konyha csatája: Hogyan találtam békét az imádságban és a főzésben

– Már megint nem eszed meg? – kérdeztem fáradtan, miközben Marci, a hétéves fiam, az asztalnál ült, és undorodva tologatta a villájával a frissen főzött zöldborsófőzeléket. Az ablakon túl lassan sötétedett, én pedig úgy éreztem, mintha minden egyes nap végén egyre nehezebb lenne felállni ebből a székből.

– Nem szeretem! – vágta rá Marci, és még csak rám sem nézett. A férjem, Gábor, éppen akkor lépett be az ajtón, és egy pillanatra megállt, hogy felmérje a helyzetet.

– Mi történt? – kérdezte halkan, de már tudta a választ. Ez volt az ötödik nap egymás után, hogy Marci visszautasította a vacsorát.

– Semmi – sóhajtottam. – Csak ugyanaz, mint mindig.

A konyhaasztalnál ülve azon gondolkodtam, vajon hol rontottam el. Más anyák miért tudnak olyan könnyedén főzni? Miért van az, hogy nálunk minden étkezés egy csata? A Facebookon látom, ahogy Zsuzsi barátnőm gyönyörű színes tálakat posztol, és a gyerekei boldogan falatoznak. Nálunk viszont minden falatért harcolni kell.

Aznap este, amikor Marci már aludt, leültem a kanapéra és csak bámultam magam elé. Gábor odajött mellém.

– Ne vedd magadra – mondta halkan. – Tudod, hogy Marci mindig is válogatós volt.

– De én vagyok az anyja! Nekem kellene tudnom, mit szeret! – fakadtam ki. – Néha úgy érzem, kudarcot vallok.

Gábor átölelt. – Nem vagy kudarc. Csak fáradt vagy.

Aznap éjjel sokáig forgolódtam. Eszembe jutottak anyám szavai: „Ha nem tudod megoldani egyedül, kérj segítséget Istentől.” Gyerekkoromban gyakran imádkoztunk együtt vacsora előtt. Mostanában viszont alig volt időm vagy erőm imádkozni.

Másnap reggel, amikor Marci még aludt, leültem a konyhában egy bögre kávéval. Halkan suttogtam: „Istenem, adj erőt! Mutasd meg, hogyan tudom szeretettel kezelni ezt a helyzetet!”

Aznap valami megváltozott bennem. Nem azt éreztem, hogy harcolnom kell Marcival – inkább azt, hogy együtt kellene működnünk. Amikor felkelt, odamentem hozzá.

– Marci, mit szólnál hozzá, ha ma együtt főznénk valamit?

Először csak vállat vont, de aztán meglátta a palacsintasütőt.

– Palacsinta? – kérdezte reménykedve.

– Igen! De csak akkor, ha segítesz.

A konyhában együtt kevertük a tésztát. Marci boldogan szórta bele a lisztet, én pedig hagytam, hogy minden csupa porcukor legyen. Amikor elkészültünk, ő maga töltötte meg lekvárral a palacsintát.

Aznap este először ültünk le úgy vacsorázni, hogy nem volt feszültség. Marci mosolygott.

– Ez nagyon finom lett! – mondta büszkén.

A következő napokban próbáltam minden étkezésbe belevonni őt: együtt válogattuk ki a zöldségeket a piacon, együtt döntöttük el, mit főzzünk. Persze voltak visszaesések: egyszer például a rakott krumpli láttán majdnem sírva fakadt.

– Anya, ezt tényleg muszáj megenni?

– Nem muszáj mindent megenni – mondtam halkan –, de legalább kóstold meg! Ha nem ízlik, keresünk mást.

A családban persze nem mindenki értett velem egyet. Anyósom szerint túl engedékeny vagyok.

– Régen nem volt ilyen válogatás! Aki nem evett, éhes maradt! – mondta gyakran.

Én viszont tudtam: ha erőltetem, csak még jobban elutasítja majd az újdonságokat. Inkább próbáltam türelmes lenni – és minden este imádkoztam egy kis türelemért.

Egyik este Gábor is csatlakozott hozzánk a főzéshez. Hárman együtt készítettük el a paprikás krumplit. Marci ugyan csak néhány falatot evett belőle, de büszke volt rá, hogy ő is segített.

A legnehezebb pillanatokban mindig eszembe jutott az ima: „Adj erőt!” És valahogy mindig jött egy újabb ötlet vagy egy kis türelem.

A legmeghatóbb pillanat akkor jött el, amikor Marci egyszer magától mondta: „Anya, ma én szeretnék neked reggelit készíteni!” Persze csak vajas kenyeret csinált – de nekem ez volt az egyik legfinomabb reggeli az életemben.

Most már tudom: nem az számít, hogy minden étel tökéletes legyen vagy hogy Marci mindent megegyen. Az számít, hogy együtt vagyunk és szeretetben élünk meg minden napot – még akkor is, ha néha csak palacsinta kerül az asztalra.

Néha még mindig elbizonytalanodom: vajon jól csinálom? Más anyák hogyan oldják meg ezt? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg ennyire nehéz minden családban az étkezés körüli harc?