Miért ő, és miért nem én? Egy családi igazságtalanság története, ami mindent megváltoztatott

– Miért, anya? Mondd meg, miért! – szakadt ki belőlem a kérdés, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. Anyám csak nézett rám, mintha nem értené, mi bánt ennyire. A nővérem, Éva, a sarokban állt, és zavartan lesütötte a szemét.

Az egész akkor kezdődött, amikor anyám bejelentette, hogy segít Évának lakást venni Budapesten. „Olyan drága most minden, és Évának szüksége van egy kis segítségre,” mondta, mintha ez magától értetődő lenne. Én csak álltam ott, és próbáltam elrejteni a csalódottságomat. Éva mindig is az erősebb volt kettőnk közül – hangosabb, magabiztosabb –, de sosem gondoltam volna, hogy anyánk is különbséget tesz közöttünk.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. A gondolatok csak kavarogtak a fejemben: Miért nem vagyok elég jó? Mit csináltam rosszul? Gyerekkorunkban mindig együtt játszottunk a panelház udvarán, együtt tanultunk biciklizni a Duna-parton. Anyánk mindkettőnket ugyanúgy ölelt át esténként – legalábbis akkor ezt hittem.

Másnap reggel felhívtam Évát. – Te tudtad ezt? – kérdeztem tőle remegő hangon.
– Nem akartam mondani, mert tudtam, hogy rosszul esne – felelte halkan. – De anya azt mondta, most nekem van nagyobb szükségem rá.
– És nekem? Nekem sosem volt szükségem semmire? – kérdeztem vissza dühösen.
– Nem erről van szó… – kezdte volna, de letettem a telefont.

A következő hetekben egyre távolabb kerültem mindkettőjüktől. Anyám próbált hívni, üzeneteket írt: „Gyere át ebédre! Hiányzol!” De én csak ültem a kis albérletemben Zuglóban, és nem tudtam megbocsátani neki. Minden alkalommal, amikor a tükörbe néztem, egyre inkább azt éreztem: valami végleg eltört bennem.

Egy vasárnap végül mégis elmentem hozzájuk. Az asztalon friss pogácsa illatozott, de én képtelen voltam enni. Anyám leült mellém.
– Tudom, hogy haragszol rám – mondta halkan. – De hidd el, nem akartalak megbántani.
– Akkor miért tetted? – kérdeztem könnyes szemmel.
– Éva most vált el. Egyedül maradt két gyerekkel. Úgy éreztem, neki most nagyobb szüksége van segítségre…
– És én? Nekem nincs családom, nincs senkim! Nekem ki segít? – kiáltottam rá.
Anyám csak sírt. Éva a másik szobában hallgatózott; hallottam, ahogy visszafojtja a lélegzetét.

Azóta sem tudtam feldolgozni ezt az igazságtalanságot. Minden nap eszembe jut: vajon tényleg csak az számít, akinek nagyobb a baja? Az én érzéseim nem fontosak? Azóta is keresem a választ: hogyan lehet megbocsátani annak, aki a legjobban fájdalmat okozott?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen családi igazságtalanságot?