„Miért nem vagyok elég jó a fiának?” – Egy meny és anyós harca, amit végül az ima oldott fel

– Már megint nem jól csinálod, Zsuzsi! – csattant fel Irénke néni, miközben a rántott hús bundáját vizslatta. A konyhában álltam, remegő kézzel forgattam a húst a forró olajban, miközben a szívem hevesen vert. A férjem, Gábor, éppen a nappaliban szerelte a tévét, mintha semmit sem hallana abból, ami itt zajlik.

Irénke néni mindig is kemény asszony volt. Özvegyen maradt fiatalon, egyedül nevelte fel Gábort. Sosem felejtette el megemlíteni, milyen nehéz volt neki mindent egyedül csinálni. Amióta összeköltöztünk – mert hát lakásra nem tellett, csak az ő szegedi paneljében volt hely –, minden nap próbára tett engem. Azt éreztem, sosem leszek elég jó a fia számára.

– Tudod, Zsuzsi, Gábor szereti, ha a hús vékonyabbra van klopfolva – mondta, miközben kivette a kezemből a húsklopfolót. – Én mindig így csináltam neki.

A torkomban gombóc nőtt. Nem akartam sírni előtte. Inkább lenyeltem a könnyeimet és próbáltam mosolyogni.

– Köszönöm, Irénke néni, legközelebb figyelek rá – suttogtam.

Aznap este Gábor megkérdezte:

– Miért vagy ilyen csendes?

– Semmi baj – hazudtam. Nem akartam terhelni őt ezzel. Hiszen az anyja csak jót akar neki… vagy mégsem?

Az éjszakák lettek a menedékem. Amikor mindenki aludt, kimentem a konyhába, leültem az ablak alatti hokedlire és imádkoztam. Nem voltam különösebben vallásos korábban, de valahogy úgy éreztem, csak Isten értheti meg igazán, milyen nehéz nekem itt.

– Uram, adj türelmet! – suttogtam minden este. – Segíts meglátni Irénkében azt az embert, akit szeretni tudok.

A napok teltek, de a helyzet nem javult. Egyik délután Irénke néni hangosan telefonált a barátnőjével:

– Hát igen, Marika, nem olyan ügyes ez a Zsuzsi… De hát mit csináljak? A fiam szereti.

A szavak úgy vágtak belém, mintha kést forgatnának bennem. Aznap este már nem bírtam tovább. Amikor Gábor elaludt, zokogva borultam le az ágy mellé.

– Miért nem vagyok elég jó? – kérdeztem Istentől. – Mit tegyek még?

Másnap reggel Irénke néni váratlanul bejött a szobánkba.

– Zsuzsi, beszélhetnénk? – kérdezte csendesen.

Meglepődtem. Leült mellém az ágy szélére.

– Tudom, hogy nehéz velem – kezdte. – De félek attól, hogy elveszítem a fiamat. Te vagy most már az élete része… és én csak… félek egyedül maradni.

A szavai megleptek. Soha nem gondoltam volna, hogy mögötte is félelem van. Hirtelen minden haragom elszállt.

– Én sem akarom elvenni öntől Gábort – mondtam halkan. – Szeretném, ha család lennénk… együtt.

Aznap este először imádkoztunk együtt. Irénke néni keze remegett az enyémben.

– Uram, segíts nekünk megtalálni egymást – mondta ő is.

Onnantól kezdve lassan változni kezdett minden. Már nem szólt bele mindenbe; néha együtt főztünk, és közben mesélt a fiatalkoráról. Megtanultam tőle igazi szegedi halászlevet főzni – ő pedig elfogadta tőlem a rakott krumplit úgy, ahogy én szeretem.

Persze voltak még viták. Egy családi ebéd alkalmával például összevesztünk azon, hogy ki mennyi sót tesz a levesbe. De már tudtunk nevetni rajta.

A legmeghatóbb pillanat akkor jött el, amikor Gábor munkahelyi balesetet szenvedett. Ketten virrasztottunk mellette a kórházban: én és Irénke néni. Akkor fogta meg először úgy igazán a kezemet.

– Köszönöm, hogy vigyázol rá – suttogta könnyes szemmel.

Azóta már külön lakásban élünk Gáborral, de Irénke néni gyakran jön hozzánk vasárnapi ebédre. Néha még mindig érzem azt a régi feszültséget… de már tudom: az ima és az őszinte beszélgetés mindent meg tud változtatni.

Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hány meny és anyós küzd egymással nap mint nap? Ti mit tennétek másképp? Várom a gondolataitokat…