„Miért nem vagyok elég?” – Egy házasság árnyékában: Amikor a bizalom darabokra hullik

– Hogy tehetted ezt velem, Laci? – kérdeztem remegő hangon, miközben a telefonom kijelzőjén még mindig ott világítottak azok a szavak, amiket soha nem akartam olvasni. A konyhaasztalnál ültem, a reggeli kávém kihűlt, és a szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Laci csak állt az ajtóban, zavartan, mint egy kisfiú, akit rajtakaptak valami rosszaságon.

– Nem úgy van, ahogy gondolod, Magdi – mondta halkan, de a hangja elárulta, hogy ő maga sem hiszi el ezt az egészet.

– Akkor hogy van? – csattantam fel. – Mert én csak azt látom, hogy egy másik nőnek írogatsz szerelmes üzeneteket! Hatvanhárom éves vagyok, Laci! Azt hittem, ezen már túl vagyunk…

A csend szinte fojtogató volt. A falióra kattogása hirtelen hangosabbnak tűnt minden szónál. Az egész életem lepörgött előttem: harmincnyolc év házasság, két gyerek, három unoka, közös nyaralások Balatonon, karácsonyok a családi házban. És most mindez egy pillanat alatt értéktelenné vált?

Aznap este nem tudtam aludni. Laci a nappaliban maradt, én pedig a hálószobában forgolódtam. Az agyam zakatolt: Miért nem voltam elég? Mit csináltam rosszul? Talán túl sokat foglalkoztam az unokákkal? Vagy túl keveset törődtem vele? Visszagondoltam az elmúlt évekre: a megszokott hétköznapokra, amikor már csak rutinból csókoltuk meg egymást reggelente. A közös vacsorákra, ahol inkább a híradót néztük, mintsem egymás szemébe néztünk volna.

Másnap reggel Laci szó nélkül ment el otthonról. Azt mondta, dolga van a kertben, de tudtam, hogy csak menekül. Én pedig ott maradtam a gondolataimmal és az ürességgel. Felhívtam a lányomat, Katát.

– Anya, mi történt? – kérdezte aggódva.

– Semmi… csak… – elcsuklott a hangom. – Azt hiszem, apád megcsalt.

Kata sokáig hallgatott. – Szeretnéd, ha átjönnék?

– Nem kell… csak beszélgetni akartam valakivel.

Aznap délután mégis átjött. Leült mellém a kanapéra és megfogta a kezem.

– Anya, tudom, hogy most borzalmasan érzed magad. De gondolj bele: tényleg mindent tudni akarsz? Lehet, hogy apu csak… magányos volt? Vagy te is az voltál?

Nem tudtam válaszolni. Csak sírtam. Kata átölelt.

A következő napokban Laci kerülte a tekintetemet. Próbált úgy tenni, mintha semmi sem történt volna: elmosogatott, bevásárolt, még virágot is hozott nekem a piacról. De én már nem tudtam ugyanúgy ránézni. Minden mozdulatában azt kerestem: vajon most is hazudik?

Egy este végül leült mellém.

– Magdi… sajnálom. Nem tudom, mi ütött belém. Az a nő… csak beszélgettünk. Jólesett, hogy valaki figyel rám. De nem jelentett semmit.

– És én? Én jelentek még valamit? – kérdeztem halkan.

– Te vagy az életem – mondta könnyes szemmel.

De már nem hittem neki. Legalábbis nem teljesen.

Elkezdtem magamban keresni a hibát. A tükör előtt állva néztem az arcomat: ráncok, fáradt szemek, ősz hajszálak. Vajon tényleg ennyire megváltoztam? Emlékszem, fiatal koromban mennyit nevetett rajtam Laci: „Te vagy a legszebb lány egész Szegeden!” Most pedig csak egy árnyék vagyok önmagamnak.

A barátnőim azt mondták: „Ne hagyd magad! Ha egyszer megcsalt, megteszi újra!” De én nem akartam elválni. Nem akartam egyedül maradni ebben a nagy házban, ahol minden sarokban ott van az életünk emléke.

Egyik este Laci odajött hozzám és letérdelt elém.

– Adj még egy esélyt! Megváltozom! Elmegyünk együtt nyaralni, mint régen! Újra udvarolok neked!

Néztem őt és azon gondolkodtam: lehet-e újra bízni valakiben, aki egyszer már összetörte a szívedet? Vagy csak becsapom magam?

Elkezdtem járni egy pszichológushoz is. Ott tanultam meg kimondani: „Nem az én hibám.” De még mindig nehéz elhinni.

A gyerekeim támogatnak, de érzem rajtuk is a feszültséget. Kata néha rám szól: „Anya, ne hagyd magad! Légy erős!” De mi van akkor, ha én már nem akarok harcolni? Ha csak békét akarok?

A legnehezebb az ünnepek voltak. Karácsonykor mindenki együtt volt nálunk: unokák kacagtak a fa alatt, Laci próbált viccelődni velem. De én csak ültem és figyeltem őt: vajon tényleg megbánta? Vagy csak fél attól, hogy elveszít engem és mindazt, amit felépítettünk?

Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi esőt. Az élet megy tovább – mondják –, de én még mindig keresem önmagamat ebben az új valóságban. Vajon lehet-e újra bízni? Vagy örökre ott marad bennem ez a seb?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy inkább önmagamat kellene választanom végre?