„Miért nem jössz haza, fiam?” – Egy anya küzdelme a családjáért, amely napról napra távolodik
– Miért nem jössz haza, fiam? – kérdeztem remegő hangon a telefonba, miközben az ablakon át néztem a sötétedő utcát. Az ujjaim görcsösen szorították a kagylót, mintha attól félnék, hogy ha elengedem, örökre elveszítem őt. A vonal másik végén csend volt. Csak a lélegzetét hallottam, aztán egy halk sóhajt.
– Anya, most nem tudok menni… – mondta végül Gergő. A hangja fáradt volt, idegenül távoli. – Zsófi… Zsófi nem szeretné.
A szívem összeszorult. Zsófi, a menyem. Az a lány, akit annyira próbáltam elfogadni, akinek mindig kedvesen mosolyogtam, még akkor is, amikor éreztem, hogy valami nincs rendben. Azóta, hogy összeházasodtak, minden megváltozott. Gergő egyre ritkábban jött haza. Először csak havonta egyszer, aztán már csak ünnepekkor. Most pedig már hónapok óta nem láttam.
– De hát miért? – kérdeztem halkan. – Mi történt köztünk?
– Semmi… csak… most így jobb – mondta Gergő, de tudtam, hogy hazudik. A hangja elárulta.
Letettem a telefont, és leültem a konyhaasztalhoz. Az asztalon ott állt a kedvenc süteménye, amit minden látogatására megsütöttem. Most is megsütöttem, hátha mégis beállít. De a sütemény kihűlt, és csak én ültem mellette.
A gondolataim visszarepítettek arra a napra, amikor először találkoztam Zsófival. Gergő ragyogott mellette, én pedig örültem az örömének. De Zsófi mindig tartózkodó volt velem szemben. Soha nem mondott semmi rosszat, de soha nem is nyílt meg igazán. Egy idő után azt vettem észre, hogy Gergő is egyre zárkózottabb lett.
Egy vasárnap délután történt minden. Meghívtam őket ebédre. Zsófi egész idő alatt a telefonját nézte, alig szólt hozzám. Ebéd után Gergő félrehívott.
– Anya, kérlek… ne szólj be Zsófinak többet – mondta halkan.
– De hát mit mondtam? – kérdeztem döbbenten.
– Mindig megjegyzéseket teszel… hogy miért nem főz úgy, mint te… vagy hogy miért nem járnak hozzánk gyakrabban…
Akkor értettem meg először: minden szavam tüske lehetett Zsófi számára. Próbáltam változtatni, visszafogni magam, de úgy éreztem, már késő.
A következő hetekben Gergő egyre ritkábban jelentkezett. Egy este aztán felhívott.
– Anya… Zsófi azt mondta, vagy őt választom, vagy téged…
A világom összedőlt abban a pillanatban. Hogy lehet ilyet kérni egy anyától és egy fiútól? Próbáltam beszélni vele, könyörögtem neki: ne szakítsa el tőlem az egyetlen gyermekemet! De Gergő csak hallgatott.
Azóta minden nap ugyanaz: várom a hívását, várom, hogy egyszer csak megjelenik az ajtóban. De csak az üres lakás marad és a csend.
A barátnőim azt mondják: engedjem el. Hogy majd visszatalál hozzám. De hogyan engedhetném el? Hiszen ő az én fiam! Minden este végiggondolom: mit rontottam el? Túl sokat vártam el tőlük? Túl sokat szóltam bele az életükbe? Vagy egyszerűen csak ilyenek lettek a mai fiatalok?
Egyik este váratlanul csöngettek. A szívem hevesen vert: talán Gergő! De csak a szomszéd Marika néni volt.
– Na mi újság, Ilonka? – kérdezte együttérzően.
– Semmi… még mindig nem jött haza – feleltem szomorúan.
– Tudod, az én lányom is ritkán látogat – sóhajtott Marika néni. – Ezek a mai fiatalok… mindig sietnek valahová.
De én tudtam: nálunk nem csak az időhiány volt a gond. Hanem valami mélyebb törés.
Egy este aztán kaptam egy üzenetet Gergőtől: „Anya, ne haragudj rám! Szeretlek, de most így kell lennie.”
Sírtam egész éjjel. Próbáltam megérteni Zsófit is: talán féltékeny rám? Talán úgy érzi, elveszem tőle Gergőt? Vagy egyszerűen csak másképp képzeli el a családot?
Azóta minden nap ugyanaz: felkelek, megsütöm Gergő kedvenc süteményét – hátha ma hazajön. Nézem az utcát az ablakból, figyelem az autókat: talán most áll meg az ő kocsijuk.
De minden este ugyanúgy telik el: csendben, magányosan.
Sokszor gondolkodom azon: vajon mit tehetnék másképp? Hogy lehetne visszakapni azt a régi bizalmat? Vagy tényleg el kell engednem őt?
Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet várni egy gyermekre? És mikor kell elfogadni, hogy már nem mi vagyunk az első helyen az életében?