Miért nem jön már a nagymama? Egy családi csend története, ami mindannyiunkat megsebez

– Anya, mikor jön megint a nagyi? – kérdezte Zsófi, miközben a reggeli kakaóját kavargatta. A kanál halkan csilingelt a bögrében, de a szívemben ennél sokkal hangosabb volt a csend. Már hat hónapja nem láttuk Ilona nénit, az anyósomat, aki korábban minden vasárnap nálunk ebédelt, és mindig hozott valami apróságot a gyerekeknek. Most viszont csak az üres szék maradt utána az asztalnál.

Nem tudtam mit felelni. A férjem, Gábor, csak vállat vont, amikor ránéztem. Ő sem beszél róla. Azóta, hogy tavaly karácsonykor összevesztek – pontosabban: amikor én és Ilona néni összevesztünk –, minden megváltozott. Az egész egy jelentéktelennek tűnő veszekedéssel kezdődött: Ilona néni szóvá tette, hogy túl sokat dolgozom, és emiatt szerinte elhanyagolom a családot. Én pedig nem bírtam tovább hallgatni a kritikáit.

– Tudod, Ilona néni, nem mindenki engedheti meg magának, hogy otthon maradjon – mondtam akkor dühösen. – Nekem is dolgoznom kell, hogy mindent meg tudjunk adni a gyerekeknek.

Ő csak nézett rám azokkal a szigorú szemeivel, majd halkan annyit mondott:

– Régen más volt a világ. Akkoriban a család volt az első.

Aznap este hangos szóváltás lett belőle. Gábor próbált közvetíteni, de csak olaj volt a tűzre. Aztán Ilona néni felállt az asztaltól, és azt mondta:

– Ha nem kellek ide, akkor nem jövök többet.

Azt hittem, másnap majd felhív, vagy legalább Gábort keresni fogja. De nem tette. És mi sem kerestük őt. Először büszkeségből – azt gondoltam, neki kellene bocsánatot kérnie. Aztán teltek a hetek, hónapok, és már nem is tudtam volna mit mondani.

A gyerekek viszont nem értették ezt az egészet. Zsófi és Marci minden vasárnap várják a nagymamát. Rajzolnak neki képeket, amiket aztán elteszek egy fiókba – hátha egyszer még lesz kinek odaadni.

Egyik este Marci odabújt hozzám az ágyban.

– Anya, haragszik ránk a nagyi?

– Nem tudom, kicsim – suttogtam. – Talán csak most egy kicsit szomorú.

De valójában én is haragudtam rá. Haragudtam azért, mert mindig mindent jobban tudott, hogy sosem volt elég jó neki semmi, amit csináltam. Haragudtam magamra is, amiért nem tudtam higgadtan kezelni a helyzetet.

A húsvét is csendben telt el. Anyám próbált segíteni: sütött kalácsot és hozott sonkát, de az egész olyan volt, mintha valaki hiányozna egy családi fotóról. Gábor egyre zárkózottabb lett. Egyik este azt mondta:

– Lehet, hogy nekem kellett volna felhívnom anyámat…

– Akkor hívd fel! – vágtam rá ingerülten.

– És mit mondjak? Hogy bocsánatot kérünk? Hogy minden rendben lesz?

Nem válaszoltam. Csak ültem ott a sötétben és hallgattam a lakás csendjét.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Eszter egyszer félrehívott:

– Mi van veled mostanában? Mintha mindig máshol járnál fejben.

Elmeséltem neki mindent. Ő csak bólogatott.

– Tudod, nálunk is volt ilyen – mondta halkan. – Három évig nem beszéltünk apámmal egy veszekedés miatt. Aztán amikor végül kibékültünk, már késő volt…

Ez a mondat napokig visszhangzott bennem: „már késő volt”. Mi van, ha nálunk is így lesz? Mi van, ha egyszer csak azt hallom majd Gábortól: „Anyám meghalt”, és én soha többé nem kérhetek tőle bocsánatot?

Egy péntek este végül összeszedtem magam és leültem Gábor mellé a kanapéra.

– Szerinted… ha most felhívnám anyádat… beszélne velem?

Gábor sokáig hallgatott.

– Nem tudom – mondta végül. – De talán meg kellene próbálnod.

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Reggel remegő kézzel tárcsáztam Ilona néni számát. Kicsöngött… de senki nem vette fel.

A gyerekek aznap is rajzoltak neki egy képet: egy nagy szívet és aláírták mindhárman. Este Zsófi odahozta hozzám:

– Anya, ha legközelebb jön a nagyi, ezt add oda neki!

Elmosolyodtam – de közben könnyek folytak le az arcomon.

Most itt ülök a nappaliban, körülöttem csend van és hiány. Nem tudom, lesz-e még valaha olyan vasárnapunk, amikor újra együtt ülünk az asztal körül. Nem tudom, képesek leszünk-e megbocsátani egymásnak.

Vajon hány család él még ilyen csendben Magyarországon? Hányan várják azt a hívást vagy kopogtatást az ajtón? És vajon mi kell ahhoz, hogy végre megtörjük ezt a fájdalmas csendet?