„Miért nem hív már az unokám?” – Egy nagymama szívszorító vallomása a családi elhidegülésről

– Lili, miért nem hívsz már fel, kicsim? – suttogtam a telefonba, de csak a sípszó válaszolt. A szobában csend volt, csak az óra kattogása töltötte be a teret. Mióta Lili megkapta az első telefonját, minden nap írt vagy hívott. „Mama, mikor jössz át? Mit főztél ma?” – ezek voltak a napjaim fénypontjai. Most viszont napok óta semmi. Próbáltam nem aggódni, de a szívem egyre nehezebb lett.

A fiam, Gábor, és a menye, Ágnes mindig is elfoglaltak voltak. Segítettem nekik, amikor csak tudtam: vittem Lilit és a kisöccsét, Marcit óvodába, iskolába, főztem rájuk, vigyáztam rájuk, ha betegek voltak. Ágnes gyakran mondta: „Anyu, nélküled nem bírnánk.” Ezért is fájt annyira, amikor egyre ritkábban hívtak át.

Egyik este elhatároztam, hogy személyesen megyek át hozzájuk. A házuk előtt állva hallottam Lili nevetését az ablakból. Megkönnyebbültem – legalább jól van. Csengettem. Ágnes nyitott ajtót, arca fáradt volt.

– Szia, Ilona néni! – mondta hűvösen. – Most nem igazán alkalmas…

– Csak egy percre jöttem – próbáltam mosolyogni. – Lilit szeretném látni.

Ágnes sóhajtott. – Most tanul. Majd visszahívunk.

A szívem összeszorult. Régen mindig örültek nekem. Most úgy éreztem magam, mint egy hívatlan vendég.

Otthon órákig ültem a sötétben. Vajon mit rontottam el? Talán túl sokat szóltam bele valamibe? Vagy Ágnes haragszik rám valamiért? Próbáltam visszaemlékezni az utolsó beszélgetéseinkre. Egyedül a múltkori ebéd jutott eszembe, amikor szóvá tettem, hogy Lili túl sokat van a telefonján.

Másnap reggel Gábor hívott.

– Anya, ne haragudj, mostanában tényleg sok a dolgunk – mondta feszülten. – Lili készül a felvételire, Ágnes is sokat dolgozik…

– De miért nem beszélhetek vele? – kérdeztem elcsukló hangon.

– Majd ha lesz ideje… – felelte gyorsan, és letette.

Hetek teltek el így. A barátnőim kérdezték: „Mi van az unokákkal?” Csak mosolyogtam: „Elfoglaltak.” De belül egyre jobban fájt.

Egy vasárnap reggel váratlanul becsöngettek hozzám. Ágnes állt az ajtóban, Lili mögötte lehajtott fejjel.

– Beszélnünk kell – mondta Ágnes feszült arccal.

Leültünk a konyhában. Ágnes halkan kezdte:

– Ilona néni, tudom, mennyit segített nekünk… De most úgy érezzük, túl sok mindenbe beleszólsz. Lili is mondta, hogy néha nyomasztod azzal, hogy mindig hívjon vagy írjon.

Lili felnézett rám könnyes szemmel:

– Mama, szeretlek… de néha úgy érzem, nem tudok megfelelni neked. Ha nem írok egy napig, már aggódsz vagy megsértődsz…

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges szél. Nem akartam bántani őket! Csak féltem attól, hogy elveszítem őket…

Ágnes folytatta:

– Szeretnénk egy kicsit több teret adni Lilinek. Hogy maga is megtanulja kezelni a dolgait.

Némán ültem ott. Az egész életemet rájuk tettem fel: minden napom értelme ők voltak. Most azt mondják: túl sok vagyok?

Lili odajött hozzám és megölelt.

– Mama, kérlek ne haragudj… Szükségem van rád! Csak néha szeretnék kicsit önállóbb lenni.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Megértettem: talán tényleg túl szorosan fogtam őket. Féltem attól, hogy ha elengedem őket, végleg elveszítem őket…

Azóta próbálok változtatni. Nem hívom fel őket minden nap. Megtanulom elfogadni, hogy Lili már nem kislány – hanem egy fiatal lány saját élettel és gondolatokkal.

De néha még mindig ott ülök a sötétben és azon gondolkodom: vajon lehet-e túl sokat szeretni valakit? Hol van a határ törődés és rátelepedés között? Ti mit gondoltok erről? Érdemes néha elengedni azt is, akit a legjobban szeretünk?