„Miért nem hisztek bennem?” – Egy magyar anya és fia küzdelme az álmaikért
– Marci, ne már, most tényleg ezt akarod csinálni? – csattantam fel, miközben a konyhaasztalon szétterített rajzlapokra néztem. A fiam, Marci, csak nyolcéves volt, de már hetek óta minden délután azzal töltötte az idejét, hogy furcsa szerkezeteket rajzolt: hidakat, parkokat, sőt, egyszer még egy egész játszóteret is tervezett. Én pedig, mint egyedülálló anya, aki két műszakban dolgozott a helyi élelmiszerboltban, csak azt láttam: megint egy újabb dolog, ami elvonja a figyelmét a tanulásról.
– Anya, nézd! Ha ide ültetnénk egy fát, akkor nyáron árnyékot adna a padnak! – mondta lelkesen, miközben mutatta a ceruzával a rajzán.
Sóhajtottam. – Marci, inkább készülj a matekdolgozatra. Ezek a rajzok nem visznek előre. Az élet nem ilyen egyszerű.
A szavak kimondása után rögtön megbántam. Láttam a szemében azt a csalódott csillogást, amit már túl jól ismertem. Az apja három éve elment, azóta minden nap azon aggódtam, hogy elég vagyok-e neki. Hogy tudok-e neki mindent megadni. De talán pont emiatt próbáltam mindent kontrollálni – még az álmait is.
Aznap este Marci csendben vacsorázott. Aztán lefekvés előtt odajött hozzám.
– Anya… szerinted én lehetek valaha tervező? Mint azok az emberek, akik a városban a parkokat csinálják?
A szívem összeszorult. – Persze, kisfiam. De most az iskolára kell koncentrálnod.
Másnap reggel a munkahelyemen is ezen járt az eszem. A kolléganőm, Judit odasúgta:
– Mi baj van? Olyan szomorú vagy.
Elmeséltem neki mindent. Judit csak mosolygott.
– Te is mindig azt mondtad nekem: „Ne vedd el a gyerek kedvét!” Miért nem próbálod meg támogatni? Lehet, hogy tényleg van benne valami különleges.
Hazafelé menet végignéztem a városunkon: panelházak, kopott játszóterek, szürke terek. Vajon tényleg olyan rossz ötlet lenne hagyni, hogy Marci álmodjon?
Aznap este leültem mellé.
– Mutasd meg azt a játszótér-tervet! – kértem halkan.
Marci szeme felcsillant. Órákon át magyarázott nekem fákról, hintákról, csúszdákról. Először éreztem azt, hogy nem csak a fiamat látom benne, hanem valakit, akinek valódi szenvedélye van.
De ahogy telt az idő, egyre több akadályba ütköztünk. Az iskolában Marci tanárai panaszkodtak: „Nem figyel órán! Állandóan rajzol!” Az anyósom is beleszólt:
– Réka, ne engedd ezt! A gyereknek rendes szakmát kell tanulnia! Majd ha nagy lesz, rájön úgyis, hogy ezek csak gyerekes álmok.
Éjszakánként nem tudtam aludni. Vajon tényleg rosszat teszek neki? Vagy csak attól félek, hogy ha engedem álmodni, akkor majd csalódik?
Egyik este Marci sírva jött haza az iskolából.
– Anya… A tanító néni azt mondta, hogy sosem lesz belőlem semmi, ha csak rajzolgatok…
Átöleltem. – Ne hallgass rájuk! Én hiszek benned.
De magamban még mindig kételkedtem. Aztán egy nap Marci benevezett egy országos rajzversenyre – titokban. Csak akkor tudtam meg, amikor levelet kaptunk: meghívták Budapestre a döntőre.
A vonaton ülve néztem őt: izgatott volt és boldog. Én pedig rettegtem. Mi lesz, ha kudarcot vall? Ha kinevetik?
A versenyen Marci bemutatta a játszótér-tervét egy zsűrinek. Egyikük odalépett hozzám utána:
– Asszonyom, a fia tehetséges. Támogassa mindenben!
Hazafelé menet csendben ültünk egymás mellett. Aztán Marci megszólalt:
– Anya… Most már hiszel bennem?
Könnyek szöktek a szemembe. – Igen, kisfiam. Most már tudom: neked nem válaszokra van szükséged tőlem, hanem lehetőségekre.
Azóta minden nap próbálom támogatni őt – még ha néha félek is. Mert rájöttem: ha mindig csak megmondom neki az utat, sosem találja meg a sajátját.
Ti mit gondoltok? Tényleg jobb biztonságot adni a gyerekeinknek – vagy hagyni őket álmodni és hibázni? Vajon én vagyok az egyetlen anya Magyarországon, aki ettől retteg?