„Miért nem hiszel nekem, mama?” – Amikor a nagymama úgy döntött, utánajár az igazságnak

– Elég volt, Erzsi! – csattant fel nagymamám hangja, olyan erővel, hogy még a konyha ablaküvege is beleremegett. A kezem megállt a mosogatásban, a habos vízben lebegő tányér mintha hirtelen nehezebb lett volna. Ilona mama sosem kiabált velem így. Mindig is szigorú volt, de most valami más volt a hangjában: gyanakvás, csalódottság, talán félelem.

– Mama, én tényleg nem tudom, miről beszélsz – próbáltam halkan, de a hangom remegett. Azt hittem, csak a szokásos veszekedés lesz abból, hogy későn értem haza az egyetemről. De most valami egészen másról volt szó.

– Ne játszd meg magad! – vágott vissza. – Zsuzsa mondta, hogy pénz hiányzik a fiókból. És csak te jársz ide rajtam kívül! – A szemei villogtak, ahogy rám nézett. Zsuzsa a nagynéném, aki mindig is féltékeny volt rám, mert én maradtam Ilona mama kedvence, amióta anya meghalt.

A levegő hirtelen sűrű lett. A konyhaasztalon ott feküdt a régi pénztárca, amiben mama a nyugdíját tartotta. Mindig ugyanoda tette: a kredenc fiókjába, egy régi zsebkendőbe csavarva. Gyerekkoromban játszottam vele, mintha kincsesláda lenne. Most viszont bűnjelet keresett benne mindenki.

– Mama… – kezdtem újra, de elcsuklott a hangom. – Én soha nem vennék el tőled semmit. Tudod jól.

– Honnan tudjam? – kérdezte halkan. Most már nem kiabált, csak nézett rám azokkal az öreg, fáradt szemekkel. – Annyi mindent hallani manapság… fiatalok… drogok…

– Mama! – kiáltottam fel. – Hogy gondolhatsz ilyet rólam?

De ő csak legyintett.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam a régi gyerekszobámban, ahol minden tárgy emlékeket idézett: a kopott plüssmackó, amit még anyától kaptam; a falon a rajzok, amiket Ilona mama mindig kitett büszkén. Most minden idegennek tűnt.

Másnap reggel Zsuzsa is ott volt. A nappaliban ültek mamával, amikor lementem reggelizni.

– Erzsi, beszélni akarunk veled – mondta Zsuzsa hidegen.

– Nincs mit mondanom – feleltem dacosan.

– Akkor majd mi beszélünk – vágott vissza. – Mama elmondta, hogy te voltál az utolsó, aki látta azt a pénzt. És most hiányzik húszezer forint.

– Nem én voltam! – kiáltottam.

– Akkor ki? – kérdezte Zsuzsa gúnyosan. – Talán a szomszéd Marika néni?

Ilona mama csak ült csendben. Láttam rajta: ő sem tudja már, mit higgyen.

A következő napokban minden megváltozott. Mama nem szólt hozzám úgy, mint régen. Nem kérdezte meg, hogy ettem-e rendesen az egyetemen, nem simogatta meg a hajam lefekvés előtt. Zsuzsa pedig minden alkalmat megragadott, hogy célozgasson: „Vannak dolgok, amiket jobb lenne bevallani.”

A barátaim azt mondták, költözzek vissza kollégiumba. De nem akartam elmenekülni. Bizonyítani akartam mamának, hogy ártatlan vagyok.

Egy este aztán meghallottam valamit: Zsuzsa telefonált valakivel a konyhában.

– Persze, hogy ráfogom Erzsire! Ki másra? Mama úgyis mindent elhisz nekem…

A szívem hevesen vert. Azonnal tudtam: Zsuzsa hazudik.

Másnap reggel bementem mama szobájába.

– Mama, kérlek… hallgass meg! – könyörögtem.

Ő csak nézett rám fáradtan.

– Miért tenné ezt Zsuzsa? – kérdezte halkan.

– Mert féltékeny rám! Mindig is az volt! És most… most azt akarja, hogy te is kételkedj bennem!

Ilona mama sokáig hallgatott. Végül megszólalt:

– Tudod… amikor fiatal voltam, én is hibáztam egyszer… Az anyám soha nem bocsátotta meg nekem. Nem akarom ezt veled is elkövetni…

Akkor először láttam sírni mamát. Odamentem hozzá és átöleltem.

Néhány nap múlva előkerült a pénz: Zsuzsa fia vette el titokban egy új telefonra. Zsuzsa végül bevallotta mindenkinek.

De valami eltört bennem és mamában is. A bizalom már nem volt ugyanaz.

Most itt ülök a régi gyerekszobámban és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet-e újra bízni abban, aki egyszer már kételkedett benned? Vagy ez örökre nyomot hagy?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudnátok bocsátani?